Rinocéroszpulykatevezsiráf

 Miután egy majdnem-rundel-szaltóval bemutattam, hogy a Kisalföldön továbbra sem lehet megtanulni síelni, Danellel úgy döntöttük, megpróbáljuk kikúrálni nyomoromat. Mindketten tisztában voltunk a (számomra talán nem is oly szomorú) ténnyel, hogy nem idén Húsvétkor fognak sítudásom miatt halhatatlanná avatni. Felejthetetlen bukásomat követő napon már egész jól lábra álltam - gólyaként, féllábon gyűjtögettem a békákat -, így elmentünk Bad Gastein termálfürdőinek egyikébe, gondolván, ha már a hegyen úgysem, a síkos kövön majd jól kitöröm a lábam. Mindenki megnyugtatására írom, a körmömön kívül semmi sem tört. 

A Gasteinertal - vagyis Gastein-völgy - nagyjából egy órára van Salzburgtól. A környék egyébként Franjo Josip idején nagyon felkapott volt, s így a helyiek tudatosan a turizmusra hangolódtak. Ha kapásból nem jönnétek rá, ki volt Franjo Josip, kicsit segítek: egyetlen fia megölt egy 17 éves leányzót, majd egy vadászkastélyban öngyilkos lett (azért ezt az okosságot írtam elsőként ide, mert az újságolvasási szokásokra vonatkozó statisztikák szerint az embereket ezek a mindennapi horrorok érdeklik leginkább), de egyébként az apa személye is meglehetősen megosztó volt, ellene hosszú élete során 7 merényletet követtek el. Ha még mindig nem ugrana be, ki is ő valójában, segítek. A történelem során a Habsburg Monarchiát leghosszabb ideig uraló történelmi személy, aki nem mellesleg a kiegyezést követően magyar király volt. Felesége Erzsébet királyné, vagyis Sisi. Na most már biztosan tudjátok, hogy csöppnyi történelemóránk mai szereplője Ferenc József volt (Remélem, nem csak nekem derengenek a középsulis emlékek). Szóval mi ebben a hegyi paradicsomban dőzsöltünk, s próbáltuk beindítani a vérkeringésemet.

A termál olyan, mintha nem is a valóságban lennél, beülsz a kellemesen meleg vízbe, miközben körülötted még áprilisban is esik a hó, látsz egy rakás hegycsúcsot, valódit, bár könnyen tehetsz olyan felelőtlen megjegyzéseket, hogy ami itt van, az valójában falra ragasztott matrica. Szóval ha már máshogy nem, legalább fóka módjára tudtam magam a szárazon vonszolni, gondoltam meglesem, tudok-e mozogni a vízben. Tudtam. Egész jól, bár a közönség nem igazán értette, miért veszem oly furán a lépcsőfokokat.

Mivel a hegyekben ritkán látunk alig felöltözött testeket, kipróbáltuk a szaunát is. Minden vágyam volt ugyanis, hogy vérmérsékletemet magukból kivetkőzött emberek látványával növeljem. Higgyétek el, a pulzusom olyan magason volt, hogy anno Konkoly Csaba sem tudta kihozni belőlem ezt a lüktetést, pedig gondolhatjátok, hogy sokszor hogy felment bennem a pumpa, amikor azért kellett büntiköröket futnom, mert a többiek nem azt csinálták, ami a feladat volt. Én persze egyedüli kivételként mindig azt és annyit futottam, ugrottam, dobtam, guggoltam, amennyit edzőm kiadott ukászként. Na de most nem a kézilabda a téma, hanem Bad Gastein csodás víziparadicsoma, ahol még csúszda is van, ráadásul félig kint, félig bent, szóval kanyaroghatsz a hegyek között. Szerintem még nem is láttam olyan termált, ahol annyira el tudtam szórakozni az időt, mint itt. 3 órás jegyet vettünk, de ráfizettünk- persze csak azért, mert túlpancsoltuk magunkat, a végén úgy szálltam ki a vízből, hogy a bőröm elkezdett pikkelyesedni, kopoltyúm nőtt, és úszóhólyag buborékozott a testemben. Hallá váltam, vérszomjas cápává, de legalábbis valami harapóssá. 

 Egy, a Kárpát-medence egyik legsíkabb vidékén nevelkedett embert megtanítani síelni olyan, mint amikor egy rozmárt akarsz rávenni a gyöngyfűzésre. Nézi, nézi, azt mondja menni fog, de mégis mit vártál? Hogy kapásból profiként viselkedik majd? Ugyan dehogy! Nekem is nagy volt a szám, elvégre tökös csaj vagyok - vagy mi -, gondoltam; nanehogymá', néhány hókupac meg egy kis lejtő nem okoz majd gondot.

De naiv kijelentés volt úgy, hogy még soha nem volt síléc a lábamon. Kábé úgy nézhettem ki, mint az ólomba fúródott ropi. Próbálom demonstrálni, milyen az, amikor egy 50 kg-s emberi lény síleceket erősít virgácsaira, majd megpróbál azokkal elindulni: végy egy lejtőt, 2 téglát, egy pár bakancsot vagy bokacipőt, szigetelő szalagot és 2 db tetőlambériát, amik darabonként minimum a nyakadig érnek. Húzd fel a cipőt, dobd le egymás mellé a két lecet, rá a téglákat, és erősítsd mindezt a ragasztószalaggal a bakancsod talpához. Battyogj fel az emelkedőn (ha itt megrekedtél, felejtsd el, sosem fogsz síelni), és próbálj meg a legtetejéről lecsúszni. Ha nem csúszik, sebaj, kend be a lambériák alját viasszal vagy vajjal, esetleg jó kis mangalicazsírral, máris elindulsz lefelé. A kérdés, hogy meg tudsz-e állni. Ha nem, seggre estél. Na és itt jön a lényeg! A következő megmozdulási kísérleted az lesz, hogy megpróbálsz fekvő helyzetből felállni. Na ugye, hogy nem olyan egyszerű? Tudtam én! Na de kanyarodjunk csak vissza a hegytetőre.

Felmentünk. De nem a gyakorló pályára, mert tapsinapkor ott már nincs hó, hanem valahová 2000 méter fölé. Na ekkor már kezdtem érezni a vesztem. Pedig akkor még bele sem gondoltam abba, hogy a síelés valójában nemcsak hegygerincen való leereszkedésből áll. Ott bizony be kell venni a kanyarokat. Apropó kanyarodás: ez az, amihez abszolút nincs érzékem, így a hegytetőről lemenet gyakorlatilag egyet sem sikerült abszolválnom. Tehát mást nem csináltam, csak gyakoroltam a földről felállást. Páran megkérdezték, van-é valami gond, mert az elmúlt 250 méteren, amit megtettem, még csak azt látták, hogy húzom a faromat a hóban. - Á, mondom semmi, nekem a hátsó fertályam párhuzamosabb, mint a lecek, úgyhogy úgy döntöttem, inkább azon jövök le. Különben is, nekem ez így sokkal kényelmesebb. - Egy idő után észrevettem, hogy lelkes síoktatómnak (Danielnek) kezd eltorzulni az arca. Persze ő könnyen van, síléccel a lábán született, síléc volt a jele az oviban, és vacsorára is mindig sílecet evett. Sokadszorra próbáltam összeszedni magam, de higgyétek el, a 2827176386123-ik felállás után az embert már csak a túlélő ösztön hajtja, de az is alig. Hű tanítóm persze a sokadik burkolásomat követően már teljesen kiborult, nem hitte el, hogy tehetségesnek hitt barátnőjének köze nincs a téli sportokhoz, de még a tél szóhoz sem. Hiába, nyári gyerek vagyok, csak minimum 20 fokos hőmérséklet felett mozdulnak meg a végtagjaim, és mielőtt azt gondolnátok; nem, nem a testhőmérsékletről rizsálok. Na de aztán valahol hegyről lejövet egyszer csak erőt vettem magamon. Ennek legfőbb oka az volt, hogy gyakorlatilag 2 óra alatt akkora távot tettünk meg, mint Eric Moussambani a Sidney-i olimpián. Szóval, miután úgy döntöttem, végre próbálok legalább egy pindurit  Anja Pärson-ra hasonlítani, elindultam a célállomás irányába. Hopp egy jobbra kanyar, hopp egy balra kanyar - Daniel kiabál: jobbra, jobbra - én meg dőlök, dőlök, keresztbe fordulok, előrebukok, majd a hóban landolok. Sejthetitek, hogy üvöltöttem, mint a fába szorult féreg (vagy stílusosan a jégbe szorult pingvin), de akkor már mindegy volt. A lábaim szanaszét álltak, ennek megfelelően a sílecek is, és a hó fogságából nem tudtam szabadulni. Aztán ékezettelen oktatóm kimentett, lábra állított, kioktatott, én meg közöltem; még egyszer olyan izét nem teszel a lábamra, különben sem tudom hajlítani a térdem, indulj lefelé, majd utánad megyek...valahogy. El is indultam, többtonnás sífelszerelésemmel, mely saját súlyánál fogva is belelapított a hóba.

Nagyjából 10 perce vonszoltam magam, amikor egy kedves férfi, két huszonéves fiatal társaságában megállt, és megkérdezte, miért nem próbálom a leceket a talpamon, és nem a vállamon viselni. Akkorra már úgy nézhettem ki, mint aki a Zombi apokalipszisből tévedt a hegyre, úgyhogy tört angolsággal elmagyaráztam neki, hogy köszönt egy csókolomot a térdem, és azóta a jobb lábam nem ér le a földre. A 3 fős társaság végül megszánt, levitték a középső állomásig a felszerelést, és jelezték, hogy megvárnak. Amennyiben nem adok életjelet, szólnak, hogy egy sérült, nem éppen az Alpokban őshonos libát elnyelt a hó. Folytattam hát a vonaglást, s már épp azon tűnődtem, hol tudok leülni, hogy ne kapjak tüdőembóliát a fájdalom gondolatától, mikor is hangokat hallottam a hátam mögül. Daniel volt, hívott segítséget. Pár pillanat múlva meg is érkezett egy lánctalpas űrhajó, elől egy átlátszó, hullaszállító burával, hátul pedig hókotróval, és mindenféle überbrutál felszereléssel. Beültettek a tankba, és levittek az állomásig.

A mentőosztag emberei nagyon rendesek voltak, még a síliftet is lestoppolták a kedvemért, hogy nehogy túlfusson, én meg csak a külső peremére tudjak felkapaszkodni. Szóval életem első síelése tartott vagy 4 órát, és ezalatt érdemi fejlődést nem sikerült felmutatnom, de legalább elmondhatom, hogy a hegyimentők már az első síutamon körbeugráltak. Egy darabig úgysem tudok majd ugrabugrálni. 

 Üres a házikó, magányos a királyi lakosztály, és a gondosan egymásra emelt kőfalak is roskadoznak már. Szomorú bejegyzés következik. 

A sztori nagyjából másfél évvel ezelőttre nyúlik vissza. Akkor történt ugyanis, hogy teljes valójában elkészült az az akvárium, ami gyakorlatilag térelválasztóként funkcionál a szülői házban (egy későbbi bejegyzésben olvashattok majd bővebben is róla, a történet szempontjából viszont ennek most csekély jelentősége van). Az építménynek hála megmaradt egy kisméretű akvárium, amit kidobni nem akartunk, viszont a család egybehangzó véleménye szerint még egy halas lavórra nem igazán volt szükségünk. Felvetettem, hogy akkor én tartanék benne valami szőröset (mondjuk medvét, az vicces lenne, de azt mondták, az nem fér el, úgyhogy a tengerimalac lett volna a második ötlet), de erre a reakció sajnos nem a tapsvihar volt, inkább az "ide olyat nem hozol". Ekkor jutott eszembe, hogy láttam az egyik kisállat-kereskedésben színes rákokat, s mivel a gyíkokhoz nem értek, a teknősökről meg azóta lemondtam, mióta végignéztem a párzási szertartásukat a győri állatkertben, a rák kapta az uccsó esélyt. Csodával határos módon az ötletet elfogadta a család. Bár tény, hogy elég furcsán néztek rám, és nem vették komolyan eme elképesztő ideát, de csak addig, míg fel nem építettem a sziklafalat

(beférne simán a bütykölde rovatba, de most új dizájnon töröm az agyam, így ezúttal ez kimarad). Szóval egy szép márciusi szombaton beslattyogtam az állatkereskedésbe, és ezt mondtam: azokat kérem ott! Így a család tagjává vált Richard Hickock és Perry Smith.

Róluk már írtam valamikor a kezdet kezdetén, így ezt a részt most kihagyom. Aztán az ősszel beültettem eme robotszerű lényeket a kocsiba, és kihoztam szépen Ausztriákiába. Itt éltek, éldegéltek, a nyugalmukat senki és semmi nem zavarta meg. Egy darabig. Amikor Hickock először vedlett, nagy volt az öröm, meg az üröm az örömben, mert néhány végtagjától is megszabadult a nagy kibontakozás során. Aztán egy decemberi napon Smith egyedül maradt. Hickock magára hagyta, amikor az univerzum égi homokos tengerpartjára távozott. Így Perry one and only-ként, nagy magányában uralkodhatott piciny birtokán.

Mint trónbitorló, egész jól megvolt, nem csinált semmit, de azt legalább határozottan. Ám múlt csütörtök délután elkezdett bugyborékolni. Hickock is művelt ilyent, ez volt az előszele a vedlésnek. Már pont esedékes volt, hisz gyermekem több mint egy éve nálam volt és még nem dobta el páncélját, úgyhogy meg is jegyeztem, hogy hamarosan itt az idő. Vasárnap elérkezett a nagy nap. Smith - immáron sokadszorra - új páncélt kapott. Ám valahogy ez a tortúra túlságosan is megerőltető volt öreg, súlyosan legyengült testének. Igen, vasárnap volt. Az a bizonyos szomorú vasárnap, mikor ő úgy érezte, végleg feladja a harcot az élettel szemben. Kicsit fáj a szívem, bár tudtam, hamarosan elérkezik ez a nap. Fel voltam ugyan készülve rá, de reméltem, majd csak hónapok múlva kell ismét meghirdetnem a minialbérletet. Az akváriumot - pontosabban akvaterráriumot - hamarosan kitatarozzuk, amíg kiszáradnak a falak, megtervezem az új lakosztályt, s eldöntöm, milyen furcsa lény legyen legújabb szerzeményem (ha valakinek érdemi ötlete van, ne hallgassa el, mindenre vevő vagyok, csak nem fizetek érte). Ha nagyon nem jutok dűlőre, marad az "A" terv, tehát a medve. 

Vannak olyan kiváltságosok (mint szerény, de annál szélesebb arcszerkezettel megáldott személyem), akik megtehetik, hogy megkínálják magukat a Természettudományi Múzeumban csokifondüvel. Hogy hogy került oda az édességszökőkút? Nem tudom. Valószínűleg valaki jó erősen felmarkolta és bevitte. Vagy ketten  voltak, esetleg zsúrkocsira tették, és úgy cipelték oda. Mindenesetre ott volt, pont akkor, amikor én is. De kezdjünk mindent az elejéről. Márciusi Bécsnéző körútunk amolyan túinwan volt. A reggelt egy kicsit sem csóri manufaktúrában kezdtük, méghozzá a Demel nevezetű kávézóban, ahol nem mellesleg csokikereskedés és marcipánmúzeum is működik.

Daniel, amint beléptünk, viccesen meg is jegyezte, hogy nem lesz occsó a reggeli. De még milyen igaza volt (bármily nehezemre is esik bevallani néha, hogy egy hímneműnek is lehet igaza) ...

Egy nem túl extra csészében érkezett asztalunkhoz az a bizonyos forró csoki, ami még a vaskos pénztárcákból is kiveszi a lényeget: 5,20 eurot bögrénként. Forintosítva az több mint ezeöccá'. Valószínűleg Demelék nevét kellett megfizetni, meg a festményeket a falon, vagy azt, hogy az első kerület egyik legismertebb utcájában vagyunk (lehet az árban már benne foglaltatik a dolgozók éves parkolóbérlete). Tény, hogy nagyon finom volt a reggeli, de valljuk be, ez az ár elég húzós még akkor is, ha házi csokiból, profi cukrászok készítették. A kávézó egyébként arról nevezetes, hogy a látogató végigskubizhatja, hogyan lesz a pépesített mandulából nyuszi.

Mivel az egész nap sem nekem, sem ama ékezet nélkül íródott nevéről elhíresült fiatalembernek nem állt rendelkezésére, a helyszínt elhagyva beballagtam dolgozni.

Néhány óra munka után pedig átslisszantam oda, "ahol a művészet és a természet találkozik", vagyis a Naturhistorisches Museumhoz.

Már az épület külső megjelenése is valami csoda, nem beszélve a belsejéről, ahol aztán tényleg van mit bámulni. És nem csak a gyémántokra meg a briliánsokra gondolok.

A falakat gyönyörűszép freskók díszítik, és minden emelete dugig van érdekesebbnél érdekesebb lényekkel, képződményekkel. Van például cápatetem, megrágott szörfdeszka, kitömött páva (én a kolibrit kerestem, de nem találtam), és egy csomó csonttá soványodott, valaha jobb napokat látott kisállat.

Egyébként aki keresi (nem kell túlságosan sokáig), megtalálja itt a Willendorfi vénuszt.

Tudjátok, azt a kőnénit, aki a termékenység egyik legismertebb szimbóluma, és akiről olyan sok dolgozatban be kellett anno számolnunk. Amúgy szerintem egész jól tartja magát, egyáltalán nem látszik rajta, hogy 25 000 éves. És a T-Rex csontvázon sem látszik, hogy túlélte a kréta-kor pusztulását. Ami a múzeum mellett szól még, az a nyitva tartása, ami szintén kedvez a dolgos népnek, hisz szerdánként este 9-ig látogatható. Ráadásul - mint utólag megtudtuk - ilyenkor sznobulni is lehet, ha ugyanis asztalt foglalsz (cirka 50 ajróért), exkluzív vacsit tálalnak fel. Ottjártunkkor a kínálatban szerepelt a lazacfilé, a szójacsíra saláta és a csokifondü, amibe mi szemtelenül bele is kóstáltunk. Mentségünkre legyen mondva, hogy nagyon éhesek voltunk már, olyan szinten, hogy még néhány perc táplálék nélkül, és kiskanállal szedtek volna össze mindkettőnket a padlóról.  

Buszon, utcán, egy kényelmes fotelben, egy parkban a padon vagy a földön, egy lépcsőre leterített kabáton, séta közben, vagy épp a budin ülve. Aki szeret olvasni, annak gyakorlatilag mindegy, hol bújja a könyveket. Én is ilyen vagyok. Bár vannak időszakok, amikor kevesebb intenzitással, kisebb energiabefektetéssel falom fel a sorokat, ám időközönként elkap az ékszíj, beteker és nem tudok szabadulni. Olyannyira nem, hogy már-már függővé válok.

Mint amikor biciklizés közben áthajtasz a gyepen, és egy fűcsomó gabalyodik a küllőbe. A fűcsomó csak tekereg, csak tekereg, mígnem a brinyesz ledobja magáról, és a kerekek már csak a mikrorészecskéket viszik magukkal. Volt az életemben olyan időszak, amikor 2-3 hetente jártam könyvtárba, és alkalmanként 6-8 könyvet kölcsönöztem ki. De sajnos volt olyan is, hogy hetekig alig fogtam papíralapú cuccot a mancsaim közé. Mostanában megint magával sodort a lendület, bár újabban az az ötlet pattant ki az agyamból, hogy elhagyom a magyar nyelvű olvasmányokat, és német írásokat olvasgatok. Elvégre idegen nyelvet is kőne tanulni. Hátha ez bővíti a szókincsemet.

Kaptam is kőőőőcccsönbe néhány könyvet, egyet már ki is végeztem. Tessék röhögni, a címe ugyanis a Kis boszorkány. Nagyon helyes kis sztori, egy csupán százvalahány éves gyerekbanyáról, akinek hatalmas szíve, és egy Abraxas nevű hollója van. Na meg egy Rumpumpel nevű ellensége, aki szintén boszi, és úgy halad, hogy RUM-PUM-PURUM-PUM. Frappáns. Gyerekkönyv, úgyhogy egy-két kifejezéstől eltekintve még számomra is felfogható a szövege. Nyelvtanulás szempontjából kifejezetten jók az olykor nem sok fantáziával megkomponált alkotások (bár a Kleine Hexe kifejezetten érdekes mű). Na ezért még kapok a fejemre, nem minden kölyökkönyv pongyola, tény. De sajnos az utóbbi időben született egy-két félresikerült alkotás. Szóval én most egyelőre a gyerekirodalmat bújom, erre álltam rá, az agykapacitásom amúgy is csak eddig terjed.  Minden esetre remélem, eljön egyszer az idő, hogy Dosztojevszkij vagy Remarque egy-egy remekművét is bebiflázhatom. Szerencsére itt Osztrákia fővárosában elég sok könyvesbolt van, nagy az árverseny, úgyhogy sasolok ezerrel, hátha jut nekem valami, ami éhségemet csillapítja. Múltkor például betévedtünk Daniellel egy comic-üzletbe - na ilyet ritkábban látsz Hungáriában -, és vettem is magamnak egy Killer nevű irományt.

Az eladó készségesen segített, állítólag ennek egyszerű a szövege, elvileg ifjúsági irodalom kategóriába sorolódik (khmmm, furcsállom, ezzel a címmel, de ha ő mondja), ráadásul akciós - miért ne lenne az. Egyébként annak, aki szereti a képregényeket, érdemes egy comic-kereskedésbe becsálingóznia itt Bécsben, hihetetlen választékkal várják a vásárlókat, vannak ugyanis "függők", és bármily hihetetlen, hatalmas a kereslet az ilyen típusú alkotásokra. Nekem a magyar (vagy legalábbis magyarul is megjelent) magazinok közül alig van néhány az emlékeimben, azok is leginkább a klasszikusok; pókembőőőőr, denevérman, a vörös lusta macska, aki utálja Ubult, ja meg a Bucó, Szetti, Tacsi, amiből talán Agyarországon a padláson találok még néhány epizódot. Itt, német nyelvterületen komoly iparág épül erre - gondolom Ámérikából vagy Dzsapánból hajózott (vagy repült?) ide. Sokan keresik a népszerű, és kevésbé népszerű alkotásokat, főleg a felnőttek. Beleolvastam pár képregénybe, de nekem valahogy nem vonzza a tekintetemet, maradnak inkább a regények, a novellák, és persze Shakespeare vígjátékai. Ezek egyelőre magyarul, de remélhetőleg eljön rövidesen az idő, hogy mindezt németül, később pedig angolul is megértsem majd.

A grószstadtban meg kell küzdeni a parkolóhelyekért. Nincs ám havajdizsinapszemüveg, oda állsz, ahova tudsz, ha mázlid van, szabályosan, kijelölt parkolóhelyre. Itt vérre megy a játék, igazi streetfighter-harcosok küzdenek az életben maradásért. Nemrégiben majdnem engem is megvertek, mert bátorkodtam néhány másodpercig útonállni. A csávó azonban nem tudta, hogy amolyan amatőr pókember vagyok, ergo a középső ujjamat én is tudom használni. Tudom, csak nem akarom. Ő használta az övét, de kitartottam, nem alacsonyodtam le a szintjére.

Bécs úgy néz ki, hogy vannak utcái, amik még a monarchia alatt épültek, a házak ugyan megmaradtak, sőt, a köztük lévő távolság is. A járgányok száma azonban a civilizáció hatására megsokszorozódott. Így utca van, csak hely nincs. Nem akarok történelemről, főleg nem az ipari forradalomról hadoválni, tudjuk, mi lett a vége, elfogytak a parkolóhelyek. Ennek isszuk most mi is a levét. Mert van, hogy órákig keringünk, míg végre találunk olyan szabad placcot, ami nem büntethető.

Mi ingyenes kerületben lakunk, itt nem kell fizetni, hogy megállj az autóval, de van olyan városrész, ahol viríthatod a kő kemény ajrót, mert különben perkálhatod a nem kis összegű büntetést.  Március elsejével a Bécsi Közlekedésért Felelős Vállalat felemelte a parkolójegyek árát, nem kis kavarodást okozva ezzel az autózóknak. Most úgy áll a helyzet, hogy félóra parkolásért fizetsz 1 eurót. Gondold el: üzleti tárgyalásra mész a belvárosba. Fontos ügyeket intézel, így minimum 3-4 órát bent időzöl. De nem teheted, mert a fizetős parkolóhelyen mindössze két órát lehet állni. Függetlenül attól, hogy te mindezért kifizetted a 6-8 eurót, meg kell szakítanod a tárgyalást, kibattyogni a kocsihoz, és átállni egy másik parkolóhelyre. 

Persze az áremelés nemcsak a plusz kiadást jelent a nagyvárosban autózóknak. A bécsi városvezetés ennél nagyobb ökörséget nem is tehetett volna. Azzal, hogy a hónap elejére időzítették az áremelést, mindössze annyit értek el, hogy elintézték, hogy a Wiener Linien alkalmazottai  idejekorán a pszichiátriára kerülnek. A hó eleji bérletvásárlás mellé biztos hiányzott a dolgozóknak a régi parkolójegyek cserélgetése. Ugyanis a megmaradt, occsóbb parkolójegyekkel három dolgot művelhetsz:

1. bemész a Wiener Linienhez és visszacseréled ott,

2. keresel olyan trafikot, ahol ezt elvégzik (nem fogsz sokat találni, nekem elhiheted),

3. kidobod a kukába, mert azzal már úgysemnem parkolhatsz.

A legtöbben valószínűleg az első lehetőséget választották, és megküzdöttek a kilométeres sorral, hogy átváltsák régi parkolójegyüket.

Egyébként Ausztriákiában nincsenek parkolójegy-kiadó automaták, elfelejtheted a jóvilágot, trafikban kell vásárolni kis színes lapocskákat, amiken neked kell jelölni, mikor, meddig állomásozol a parkolóban. Mindezt félóránként egy euróért. 

 Idén még nem jelentkeztem kontárkodásaim eredményével, pedig van még pár kovakő a tarsolyomban. Csakhogy elbújtak az erszényem mélyén, és nehéz őket előkaparászni. De most valahogy egy mégis a felszínre került. Azt már korábban is említettem, hogy szeretem a bakelit cuccokat.  Természetesen a táska csak az egyik olyan kütyü, ami a mindennapokban a boldogulásomat segíti.

Van itten énnéköm egy vekkerem is, amit még valamikor a nyáron eszkábáltam. Mindössze egy lemez, egy óraszerkezet, és némi festék kellett hozzá.

Sajnos azonban a kütyüre nem mutatja a pontos időt. De ennek miértjét van kire fognom. Léteznek ugyanis emberek, akik nem bírják elviselni a ritmusos kattogást, mindezt olyannyira, hogy alattomos módon képesek az éj leple alatt kimerészkedni az ágyból, és a sötétben kiiktatni a készülék energiaellátását.

Én meg mindig csodálkozom, hogy időzavarban szenvedek, meg elkésem még azokról a programokról is, amikről elvileg lehetetlenség elkésni. S ha már az órát megmutatom, azt is láthatjátok, hová kerültek azok a lemezek, amik anno a tatyómon voltak, és amiket mindenféle híres-neves, de legalábbis hírhedt celebféleségek vagy kik aládedikáltak.

  Szóval a falon figyel a Magna Cum Laude, a Quimby, a Vad Fruttik, Lukács Laci, Bödőcs Tibi, az Idraulici del Suono és a Ladánybene 27 (és nagyon remélem, hogy senkit sem hagytam ki). 

Gyors időjárást jelentek: esik, de nem a hó, hanem valami pancs, amiből erőteljes dagonya képződik.  Ez az apróság csak azért fontos, mert múlt héten ez még nem így volt, akkor még mindenki havat hányt, meg jégen csúszkált. Mint minden, ez is megváltozott, értsétek meg, fogjátok fel, szokjatok hozzá. Nem lesz mindig így, de egy darabig talán, úgyhogy a disznóságokat kedvelők most aztán egész nyugodtan iszapbírkózhatnak. A hét közepén viszont még minden jeges, havas volt, a tavasz még csak messziről sem integetett, de annak jelét sem mutatta, hogy valaha beköszönt a jó idő.

Ennek tudatában fürdőruhát ragadtunk Daniellel (most már többször tényleg nem írom le, hogy a-val írja a nevét, és eme nemes szokását semmi pénzért nem hajlandó megváltoztatni, és hogy egyszer véletlenül á-val írtam, azóta minden nap 813647826551-szer kell leírnom ékezet nélkül a nevét, de megtanultam a leckét, törlesztettem adósságom), szóval felhúztuk magunkra a pancsidresszt,  és elugrottunk hóban-gőzben fürödni. Februári célállomásunk ugyanis a Therme Wien volt.  Na ez egy brutál jó hely, bár valószínűleg nyáron nem szórakoztatna annyira a langyos vizes pancs, de ilyenkor, amikor még a firefox is lefagy, és az emberek "idegállapotban vannak", jót tesz testnek és léleknek a megemelkedett páratartalom.

Hogy milyen is ez a termálfürdő? Gigantikus, tele mindenféle kinti-benti medencével, csúszdával, pelenkástócsával, ugródeszkával, masszázsággyal, és még százféle fengshui, meg csí, meg mittoménmilyen keleti-nyugati nyugimódszerrel és kellékkel, ami a felhevült agynak jól jön, hogy egy agybajos se irtsa ki az emberiséget. Szóval belecsobbantunk a közepiba (így, helyesen leírva), és kiskacsává áztattuk magunkat.

Amúgy az uszoda a többi bécsi uszihoz képest kicsit drága, de termálhoz képest igazán korrekt áron lehet itt időzni, nem beszélve a mellékesen kínált szolgáltatásokról. És azért azt is vegyük figyelembe, hogy Osztrákiában az átlagfizetések nem ugyanott vannak, mint Magyarhonban.

Ami nekem kifejezetten tetszik, hogy időtúllépés esetén sem próbálják meg a gatyát legombolni rólad, néhány centet kell fizetni percenként, és valljuk be, egy 3 órás turnuson bőven kacsává válik az ember, szóval nagyon be kell nézni ehhez az időt, vagy nagyon túlöltözni magad, hogy a magyar államadósságot is ráfizesd. A sok egyéb mellett a legjobb, hogy a bécsi termál részben nyitott, nekem a kinti fürdőzés hóesésben hatalmas élményt nyújtott.

S ha már írtam a plusz szolgáltatásokról; hétköznaponként vízi ajrobik van tök ingyéééé, mi ezt is kipróbáltuk, nagyon szórakoztató volt, higgyétek el, bár nem igazán sikerült megfejtenem, mi az a kör alakú izébigyónemtommicsoda, amit a hidrobicedző csaj a kezembe nyomott. De alkalmi sportnak kiváló.

  Most, hogy laza két hete beköszöntött az igazi tél, szinte mindenki húzza a seggét, hogy ő bizony azt a "legyen már tél" kijelentést nem is úgy gondolta, mert azért mégiscsak meleget akar, de essen a hó is, maradjon fehér, ne legyen koszos, meg pisis, ésatöbbiésatöbbi... Persze a több mint 14 napja tartó mínusz 15 fokot senki és semmi nem bírja elviselni, legfeljebb a forraltbor-, a takaró- kesztyű- sál- és sapkaárusok. Szerintem ember vagy inkább yeti legyen a talpán, aki képes a mínusz 30 fokban élni, lélegezni, asszimilálódni és nem tüdőgyulladást kapni.

Még Daniel is, (igen, az a bizonyos) aki valahonnan 2000 méter magasságból jött (mégsem repülő) is megjegyezte a minap, hogy érzi a kezén, hogy le van dermedve. Tudni kell róla, hogy nem fázós. De amikor én azt mondom, hogy ő nem fázós, nem úgy értem ám, hogy elviseli a nulla fok feletti hőmérsékletet. Az én testemben már réges régen darabosra fagyott a vér, Mr. ékezetnélküli akkor is csak azt érzi, hogy esetleg fel kéne venni egy pulóvert. 

Zajlik

Ebben az átdidergetett időszakban aztán mi is felbuzdultunk, gondoltuk meglessük a Duna zajlását, mert itt Bécsben aztán minden van, sejteni lehetett, hogy akkor Dunazajlás is lesz.

Felültünk az Úbánra, és Bonyi javaslatára kidöcögtünk a Donauinselig. Na és akkor itt egy kis magyaráznivaló: Ki is valójában Bonyi? Nos ő az a nemceleb, aki a magyar blogkultúrában Orbán Viktor és Gyurcsány Ferenc (meg mostmár Matolcsy György bácsi) után a legtöbbet szerepel. A különbség közte és az említett politikusok között csak annyi, hogy Bonyi nem annyira politizálós, valamint a társasága is sokkal inkább elviselhető, mint OV vagy GYF.

Na de most már kanyarodjunk csak vissza a Donauinselre! Még a metrón megpislantottunk két nénit, akik kissé furcsán mutattak a szövetkabát alá bújtatott pufikabátban és a dupla sapkában, de mi gondoltuk, ennek is oka van. Volt. Ugyanott szálltak le, ahol mi, és valószínűleg ugyanarra voltak kíváncsiak, mint mi. Csakhogy a várt látvány nem jött el.

Viennában nagy a folyó sodrása, nem volt teljesen befagyva, de mégcsak jégtömbök sem úszkáltak igazán. Csupáncsak a sziget egyik felén, de azok is inkább egy helyben várakoztak. Nem tudom, mire. Talán olvadáspont körüli hőmérsékletre. Mindenesetre így is lehetett nézelődni, igaz, a mínusz 20 fok körüli hőmérsékletben többször ráfagyott a kezem a fényképezőre, még jó, hogy legalább a fotoapparat fagyálló volt, ha már mi nem is.

Mindez még a múlt héten történt, és én azóta sem tudtam meg, hogy milyen látványt nyújt egy zajló folyó. Valószínűleg Osztrákia fővárosában erre nem is nagyon lesz lehetőségem, vagy legalábbis nagyobb az esélyem, hogy igazi yetivel találkozzak. Én meg tavaszig kortyolom a fagyállót, hátha az segít, és közben várom, hogy olyan impulzus érjen, amiről nektek is beszámolhatok.

 Meztelenül ebédelni? Melleket kérni a játékboltból? Kismamaruhát keresni minden ok nélkül egy butikban? Bejelenteni egy temetésen, hogy várandósak vagyunk? Csak néhány azokból a merényletekből, amiket drága ékezet nélküli Daniel ellenem elkövetett. Hiába vagyok felkészülve a címeres baromságaira, állandóan mégsem gyanakodhatok vagy állhatok készenlétben... Pedig valószínűleg jobban járnék. 

A családnál bemutatkozott

Az első alkalom az volt, amikor Daniel (ne feledd, mi nincs, hol?) egy szép vasárnapi napon nálunk ebédelt. Édesanyám merte neki a kaját, majd a következő párbeszéd zajlott:

Anyu: Csinálj ám nyugodtan úgy, ahogy otthon szoktál!

Daniel: ÁÁ...azt inkább mégsem

Anyu: De, nyugodtan!

Daniel: Nem, azt talán nem kéne

Anyu: Na de miért?

Daniel: Mert otthon meztelenül szoktam enni.

Mindenki fal fehérre váltott, hirtelen lesápadt a család, majd kollektív nevetés tört ki.

Kismama lettem - első felvonás

Sétálgattunk Daniellel (igen, azzal a bizonyossal) Győrben nyáron. Képzelhetitek, 40 Celsius, kánikulariadó. Természetesen én is az időjáráshoz öltöztem; rövidnadrág, top. Beléptünk egy butikba, abba a fajtába, ahol 40-es méretnél nagyobb ruhákat nem árulnak. Nekem ugye néhanapján még a 34-es is bő, szóval a butikosok legalább egy gardróbnyi göncöt a nyakamba tudtak volna akasztani. A lelkes eladócsaj oda is lépett hozzánk, megkérdezni, hogy miben segíthet. Daniel válasza a következő volt: "Tulajdonképpen kismamaruhát szeretnénk". Én felsikoltottam, hogy mi van, a csaj elfehéredett, ides drága partnerem meg szakadt a röhögéstől.

Kismama lettem - második felvonás

Nagypapám temetésén összejött a család. Nagynéném lelkesen meséli épp, hogy egy hónap múlva megszületik második kisunokája. Ezen felbuzdulva ékezettől megfosztott Daniel megsimogatta a hasam, majd hangosan elkiáltotta magát: "Akkor mi is bejelentsük?" Gyakorlatilag az egész családot fel lehetett volna ravatalozni abban a pillanatban. Édesanyám felsikoltott: "Jaaaj nee!! Neeem". Daniel drága meg izomból röhögött. Mi mást is tehetett volna.

Cici a játékboltból

A mi családunkban a névnap-szülinap ünneplés sosem jár nagy felhajtással. Gondoltam, mégis meglepem bratyót, és veszek névnapjára egy biciklidudát. Az ok, amiért erre a felettébb hangos kellékre esett a választásom, csupán annyi, hogy tesó kocsijában rendszeresen elromlik a duda, úgyhogy kellett valami mechanikus berendezés, amiben nem ég ki a biztosíték, és hangot is képes kiadni. Bementünk tehát Daniellel (remélem, most már megjegyeztétek, amit meg kell...) egy játékboltba az osztrák fővárosban, hátha ott van, amit keresünk, hisz a sportboltokban nem találtunk ilyesmit. Mivel az én német nyelvtudásom helyenként szorul némi kiegészítésre, megkérdeztem egyetlen, pótolhatatlan kísérőmet, mi az a duda. Válasz: "Mondd azt, hogy Titten". Én hittem neki (de minek), és megkérdeztem a pultnál ácsorgó 3 eladó egyikét, hogy "Haben Sie Titten?". Nem igazán értettem miért, de lestek rám furán. Ékezettelen Daniel mondott valamit kiegészítésként, nem tudom mit, mert a másik eladó eltorzult fejére koncentráltam. A hölgy készségesen hátrakísért, mutatott egy csengőt, majd amikor elmagyaráztuk, hogy amolyan nyomkodós, kürt formájú izére lenne szükségünk, felkiáltott hogy áhháááá ich verstehe die Titten...és kezeivel pumpáló mozgást utánzott. Hogy miért? A Titten a cicit jelenti, ami bár duda, de mi a Hupe-t kerestük. Amikor kijöttünk a boltból, Daniel fülig érő vigyorral közölte velem, hogy női melleket kértem az eladótól. Na kössssssssssszzzzzzz!!!

De nemcsak én kerültem ilyen kínos szituációkba Daniel miatt. Saját édesanyját azzal heccelte, hogy a kert végébe már tervezgeti a marihuánaültetvényt, de kérdezett már olyasmit is egy telefonos állásinterjún, hogy mennyi a töketlen fecske maximális repülési sebessége...

Van nekünk itthon Magyarországon egy ilyen Lajosunk. Ő afféle vizsla márkájú kutyaféle. Amolyan bentről hangos verzió, akit jutalomfalattal le lehet kapcsolni. Az eredeti neve egyébként Brúnó, de a legjobban arra hallgat, ha azt mondod neki, hogy "megyünk a Dunára". Ha viszont ezt kimondod, akkor nem verheted ám át! Nem ám, mert akkor hiszti van, szóval ilyenkor nem lehet megszabadulni tőle. (Amúgy sem, mert akárhonnan is hazatalál; ezt eljátszotta, amikor megunta magát a vízparton, tesóm meg inkább volt az iszappal elfoglalva, mint vele). Szóval történt múlt hétvégén, hogy gondoltunk egyet, fogtuk magunkat és nem eresztettük el. Betessékeltük Lajosovszki Brúnót a kocsiba, és elindultunk vele oda, ahol kóborgós létére sohasem járt.

Bevallom őszintén, én sem sokszor, pedig nagyon csodálatos hely, és nem kell napokig utazgatni, hogy elérjük, mint potenciális célpont. Tehát a kutya a kocsiban, irány a Nagyduna, meg sem álltunk a Halrekesztőig. Mivel drága egyetlen vérebnek egyáltalán nem nevezhető családtagunk szinte mindentől fél (békától, macskától, nyitott mosogatógéptől), így a kocsikázás sem volt a legmegnyugtatóbb élmény számára. De csak addig, amíg meg nem állt a jármű, és ki nem repülhetett.

A szabadban Lajos már úgy viselkedett, mint minden vizsla. Négy lábon állt, és megőrizte szőre barna színét. 

A Halrekesztő

Hogy mi is pontosan a Halrekesztő? A Szigetközi Tájvédelmi Körzet egyik legérdekesebb helye. Ez tulajdonképpen egy zárás, aminek az a funkciója, hogy lehetővé tegye a behajózást. Az okosok legalábbis ezt mondják, a horgászok pedig ezt: egy olyan folyószakasz, ahol vagy van hal, vagy nincs. De az egyik legalábbis tutibiztos.

Na szóval mi ide jöttünk a kutyával. Szerencsénk volt, mert az alacsony vízállás lehetővé tette, hogy átgyalogoljunk. Azzal mondjuk nem számoltunk, hogy Lajos csak akkor hajlandó átsétálni a hídon, ha mindenki ott van, és senki nem marad le. De ugye minden eb képes a gazdájának meglepetéseket okozni. Még hosszú évek elteltével is.

A táj még ebben a hűvös, ködös, hideg időben is csodálatos. Érdemes hát nézelődni, és természetesen nem beleugrani a vízbe.

Több okból is: egyrészt, most elég fagyos odakünn a levegő, másrészt mert a part tele van sziklákkal, amik ugye elég kemények, harmadrészt azért, mert mély a víz, negyedrészt pedig azért, mert úgysem lesz senki, aki kimentene. 

A minap egy igazi álomba csöppentem. Jeges, de kellemesen meleg álomba. Csak néhány jelző, amit megéri elszórni a Wiener Eistraumra: varázslatos, meghitt, óriási, fantasztikus, magával ragadó, ötletes és feledhetetlen. De hogy mi is pontosan ez a bizonyos "Bécsi Jeges Álom", amit én ilyen elképesztőnek tartok? Nem más, mint egy gigantikus belvárosi korcsolyapálya.

Nem tudom, honnan ered az ötlet, de a kitaláló előtt mindenképpen fejet hajtok. Tudom, nehéz lehet elképzelni, hogy egy fákkal, bokrokkal, és kacskaringós utakkal övezett parkot valaki átalakít extra méretű koriösvénnyé, de osztrákék megtették. Megálmodták, majd kivitelezték. És nem először, és természetesen nem akárhogy; évről évre nagyobb teret szolgáltatva a téli sportok eme ágát kedvelőknek.

Az Eistraumot egyébként már egy korábbi bejegyzésben említettem, amikor arról a Daniellel (don't használni ékezet) közös elhatározásról írtam, hogy szeretnénk Ausztriákia fővárosának bizonyos pontjait meglesni, megismerni. Szóval utunk első állomása kipipálva. Egyébként a lista azóta már bővült, és remélhetőleg bővülni is fog. No de most csusszanjunk vissza a Rathausplatzra, ahol március elejéig még nyugodt szívvel lehet korcsolyázni.

Amikor először jártam itt, az első gondolatom az volt, hogy hogy a csudába csinálják ezt? Eleve óriási szervezés és logisztika kell egy ilyen terep létrehozására. De mikor egyengetik a jeget? és hogyan? Az egész pályát lezárják? Vagy csak egy részét? Aztán erre is választ kaptam: a szitu úgy néz ki, hogy bizonyos szakaszokról a biztonsági korcsolyaőrök (vagy őrkorcsolyások) elzavarják a népet (ebben ezúttal rózsaszín flamingólányok is segítségükre voltak - ők a gyerekeket terelgették), lezárják az utat, és pillanatok alatt elegyengetik egy óriási autóval a jeget. Aztán mindenki mehet, pontosabban csúszhat amerre lát.

Természetesen azért semmi sincs ingyen, a pályán csak az tartózkodhat, aki megfizeti a belépőt (mily meglepő), ez esetben egy belépőkártyát kell venni, amit aztán a végén vissza lehet váltani. Így 2 ajró visszajár a vételi árból, ami egyébként 6 euro. Megjegyzem, ennyi pénzt lazán megér, hiszen akár egész nap el lehet szórakozni a jégen (ha bírod lábakkal).

A jó hangulatról pedig a helyi rádió gurujai gondoskodnak - bár azt nem sikerült megfejtenem, hogy kerül a képbe afrikai népzene, és a Foci vb Shakira által énekelt slágere. De szerintem a lényegen ez nem is változtat. És ami még tetézi a szórakozást, az nem más, mint a karácsonyi vásárból jól ismert puncsos bódé. Amihez természetesen bögre is dukál. 

Azt hiszem, nem akármilyen programmal indítottuk ezt az évet. Szerencsémre elhasalni nem sikerült, sem az ötlettel, sem a nemlétező korcsolyatudásommal. 

Ha összeültetnénk azokat az embereket, akik tömegközlekedéssel járnak (dolgozni, iskolába, bevásárolni, vagy szimplán másokat hergelni), biztos hosszú hónapokig diskurálnának arról, milyen arcok vannak a járatokon. Az utóbbi időben én is találkoztam néhány érdekes figurával: Itt van mindjárt a félmeztelen bácsi (tél, mínusz akárhány fok), aki egy szakadt ballonkabátban ült velem szemben a metrón, póló és minden egyéb felsőruházat nélkül, kócos, vállig érő zsíros hajjal és hasonló tulajdonságokkal megáldott szakállal. Persze mindenkinek joga van úgy öltözködni ahogy, de azért azt is meg merem kockáztatni, hogy az úriember egyébként az alul semmi kategóriába tartozott. Ezt szerencsére én már nem láttam, mert tőlem azért tisztes távolságban volt.  

Vagy ott van a fiatalember, akinek a koordinációval láthatóan komoly problémái voltak. Na meg a türelemmel is, mert azt sem sikerült megvárnia, hogy a szerelvény megálljon, máris rá kellett gyújtania. El tudom képzelni, mekkora feszkó lehetett benne. 

De itt a kedvencem, az enyhén ittas, 50 év körüli férfi, aki felszállt a metróra, mert az ajtó éppen pont kinyílt, betántorgott, egy helyben toporgott egy kicsit, s mikor a következő állomáson a vele szemközti ajtó kinyílt, nem épp járásnak nevezhető mozdulatokkal elhagyta a szerelvényt.

De az a három csaj is kellően megmosolyogtatott, akik egy baráti társaságba tartozva felszálltak a menetrend szerinti járatra, elővették ájfónjukat, és természetesen zenét hallgattak. Mert ugye beszélgetni, azt minek, arra úgyis ott a szkájp meg a fészbúk. Sanszos, hogy a hölgyemények még egymás arcát sem látták, holott névről meglehetősen jól ismerték egymást. 

Amikor kábelt kell fektetni

S ha már múltkorában dicsértem a vínerlínient és az őbébét (öszterrejhisse közlekedési vállalat), íme még egy sztori, amin egyes szakembereknek talán érdemes lenne elgondolkodnia: történt, hogy pénteken munkába menet felpattantam a szokásos U6-os járatra. Egyszer csak a hangosbemondóban valami fura mormogást hallottam, meg a spittelau szót. Aztán úgy sokadikra sikerült a berendezést is olyan állapotba hozni, hogy süket füleim is megértették, hogy hamarosan le kell szállni, egy szakaszon ugyanis pótlóbuszokkal kell majd továbbközlekedni. Elérkezett az ominózus megálló, az emberek (többsége értetlenkedve) levánszorgott, majd a már-már kritikusnak számító tömeg megközelítette a kijelölt buszmegállót, ahol három jól megtermett, egyenruhás férfi várta a letessékelt utasokat.  Na, - gondoltam magamban - busz itt ugyan nincs, akkor melyiküket válasszam, hogy teleportáljon engem melóba? Szerencsére senkit nem kellett felszólítanom, hogy márpedig nekem itt és itt, ekkor és ekkor kell lennem, ugyanis azonnal jött egy csuklósbusz, amire az egyenruhások felterelték a csordát. Természetesen készséggel útba igazították a kétségbe esett embereket, és azt is pontosan megmondták, ki, meddig, hány levegővétellel jut. Egyébként a járat - pontosabban szakasz-kimaradás oka kábellopás volt, amit cirka 3 óra alatt ki is javítottak. Mivel ez több mint 3 megállónyi szakaszon letekert vezetéket érintett, ez biza nem kis teljesítmény. Azért elgondolkodtam, micsoda logisztika szükséges ahhoz, hogy mindezt minden jelentősebb fennakadás nélkül kivitelezzék. 

 Reggel arra ébredtem, hogy ékezettelen Daniel vizet csöpögtet fülembe. Mivel amúgy is elég antiszoc vagyok 10 óra előtt, ez valahogy nem tette boldogabbá a délelőttömet. Nagy nehezen, de azért felfogtam, hogy ő pusztán csak jelezni kívánta: ESIK A HÓ! Azóta is, bár már nem olyan intenzíven, mint délelőtt.

Azt remélem, nem kell senki agyába beletukmálni, hogy Osztrákia alapvetően hegyekkel megpakolt ország, szóval ők azért nem esnek kétségbe, ha az utak fehér színben pompáznak (kinek mi, - aki nem szereti a telet, nyilván nem érzi úgy, hogy a hó bármiféle tündöklést sugallna). Szóval ezért van például a németben egy csomóféle kifejezés a fagyott vízre, a hóra, meg minden téli időjárási jelenségre. Az azonban tény, hogy korántsem olyan gazdag ezen a téren a dojcse spráhhe, mint mondjuk az eszkimóké. De a magasabban fekvő településeken itt is előfordul, hogy esik nyáron a hó (ez nem kamu, én láttam, de tényleg!). Viszont az is biztos, hogy az osztrák szakik itt viszonylag gyorsan eltüntetik a közforgalmú helyekről a tél legtöbbet emlegetett csapadékát.

Ha nem tennék, népfelkelés lenne, azt meg ugye senki nem akarná. Szóval jobb a békesség. Én meg úgy gondoltam, látnom kell a várost minden körülmények között, úgyhogy néhány pillanatot megörökítettem, bár idő hiányában a helyi látványosságokat ne nagyon keressétek.

Azért egyet mégis:

Ő itt Jürgen, az ablak téliesített madárijesztője: sapkája zoknimaradékból, szeme és kabátgombjai flitterekből, seprűje fogpiszkálóból, orra pedig természetesen répából van. Jürgen haszna felbecsülhetetlen: ha ugyanis galambokat eregetnénk a párkányon, ő tuti elhajtja azokat! 

 Mostanában nagyon szanaszét az életem, úgyhogy gondoltam, rendszert viszek a rendszertelenségbe. Daniellel (idén sem hagyhatjuk ki azt az infót, hogy ékezet nélkül írja a nevét) arra az elhatározásra jutottunk, hogy részt veszünk a magunk kreálta "megismerjük lakhelyünket" programban. Ez valahogy úgy fog kinézni, hogy szűkösre szabott szabadidőnkben (és pénztárcánkkal) kicsit adunk az élvezeteknek. Mivel nem tervezzük nagy költségekbe verni magunkat - hisz ki akarna kék-zöld foltokkal tele lenni -, igyekeztünk olyan helyeket is belevenni a körútba, amik nem feltétlenül a pénzszórásról szólnak.Készítettünk is egy listát, ami azokat az állomásokat tartalmazza, amit feltétlenül meg szeretnénk látogatni, és majd az aktuális hangulat, a rendelkezésre álló idő és pénz dönt arról, hogy az adott hónapban mi lesz az a bizonyos úticél. 

A lényeg, hogy minden hónapban lesz Bécsben egy olyan helyszín, ahol jelen leszünk. Persze a cetlire felírt találkozási pontok folyamatosan változnak majd, hisz tuti bekerülnek a képzeletbeli kosárkába olyan kiállítások, rendezvények, amin mi feltétlenül ott akarunk majd lenni. 

 

Elöljáróban néhány helyszín a listáról: 

• tuti, hogy kimegyünk a Wiener Eistraumra. Tavaly voltam, engem elvarázsolt, szeretek korcsolyázni, pontosabban szeretek korcsolyázás címszó alatt fura, egyáltalán nem természetes testhelyzeteket felvenni a jégen.
• állomásként jelöltük meg a Fernsehturmot, vagy más néven Donauturmot, ami ugyan időjárásfüggő, de ha már egyszer van itt Ausztriákia fővárosában egy ilyen látványosság, ahol ráadásul 170 m magason lehet kajálni, miért ne próbálnánk ki. 
•  
• 
  
  • lovakat lesegetünk majd a Lovin, mert itt van olyan is (há' hogy a viharba ne lenne). Természetesen poénból fogadásokat is kötünk, bár annak még nem igazán lestem utána, hogyan működik itt ez a rendszer, de ennek is eljön az ideje
  • Bécsi kávézó - természetesen a belvárosban, a híresebbek közül
  • Prater - na ez az, amiről senki nem tudja, hogy mi is valójában, amíg el nem kiáltja magát valaki, hogy "óriáskerék". Egyértelműen nyári célpont lesz.
  • Donauinsel - no ez az egyik, ami csak és kizárólag jó időt igényel, meg persze egy plédet és szenyókat a piknikhez
  • Stadtpark - itt már jártam, innen gyűjtöttem a koszorúalkatrészeket, de amikor ebben az irányban kujtorogtunk, éppen pont kezdett sötétedni, kacsákat etetni meg nem olyan élmény, ha nem látsz semmit. 
  • Hundertwasserhaus - mert olyan jól néz ki (be)
  • Színházba is megyünk majd, de egyelőre csak céltalan célkitűzés az egész,
  • és mókust etetünk majd a bécsi erdőben - ahol egyébként áprilisban látogató központ nyílik, mi meg majd központosítjuk a látogatást.

 Aztán persze majd jól beszámolok arról, milyen volt az olyan!

 Öregszem. Lassan (de tényleg lassan) 50 éves leszek. Persze előtte még 40 meg 30 meg...ööőőő 20 már nem, az biztos. Amikor az ember évfordulóhoz vagy forduló évhez érkezik, gyakran mérlegel. Mert a számvitelnek nemcsak a könyvelésben van jelentősége, hanem a lélekleltárban is. Így az új év kezdetén sokan fogadnak, vagy megfogadnak, vagy megfogadják, hogy nem fogadnak. És vannak, akik összefoglalnak. Gondolkodtam azon, hogy érdemes-e a múlton rágódni, de félő, hogy csak a fogaim mennének tönkre. Sajnos 2011 elég rágósra sikeredett. Sokan gondolhatnák, hogy ez csak felesleges vinnyogás, de ez biza nem az! Sokat veszítettem, és ebben tényleg minden volt. De rengeteg dolgot nyertem is. Például szép emlékeket; Korcsolyáztam Bécs főterén, 2000 m fölé kúsztam, láttam nyári hóesést, bronzéremig sárkánykodtam, "confettitiviiiiit" énekeltem idegenekkel, társasoztam és alkottam sokat, és sokkal, de sokkal jobban beszélek németül, mint valaha az életben. És remélhetőleg ez még ennél is jobb lesz. Azért lényegesen több emlékem van ám az elmúlt esztendőből, de ha mindent felsorolnék, könyvtárat nyithatnék. Mondjuk könyvtáros-jelöltek vannak, szóval legalább munkaerőben nem szenvednék hiányt. Viszont amiből most kevesebb van, az gyermekeim száma. Hickock sajnálatos módon feldobta ízelt lábait. Valószínűleg a vedléssel voltak gondjai, vagy szívrohamot kapott, vagy stroke-ot, vagy a jóég tudja mit, mindenesetre úgy döntött, ő már nem akar többet lélegezni. Hogy mindezt hogy viseli Smith? Szerintem pont örül neki, hogy megszűntek a teritoriális harcok, mert mióta élettársa eltávozott az élők sorából, elkezdett rendszeresen táplálkozni. 

 

A Karácsonyt lehet szeretni és gyűlölni. Ez ilyen. Na és persze lehet semlegesnek tekinteni, ha egyszerűen nem veszünk tudomást róla. Ezt meg elég nehéz, tekintve, hogy Advent környékén mindenki meghülyül, és csak az ajándékbeszerzés, a bejglirecept, meg a fenyőtüske jár az agyukban. Idén a nagybevásárlás nekem is okozott fejtörést, bár nem az ötletek hiánya, sokkal inkább a logisztika miatt. Szeretek a rokonságnak meglepetést okozni, de tesó esetében pölö ez elég nehéz, mert annyira ráér, hogy tud ilyeneken gondolkodni. Jelentem 2011-ben olyan ajcsit kapott, amire egyáltalán nem gondolt. A családunkban egyébként már az sem számít meglepőnek, ha a kerti növényeket random magamra aggatom, és körbefutkározok a lakásban. Viszont idén szerettem volna valami igazán bécsit is hazavinni, de szmogos tüdőn kívül mást nem igazán sikerált. Annak azért örülök, hogy az Osztrák főváros 3 karácsonyi falvának mindegyikét bejárhattam, és tudtam bögrét is szerezni, meg lemeozni, melyik hogy teljesít, kvázi ki tudja-e elégíteni már-már teljesíthetetlen igényeimet. 

Rathausplatz - a gigamega

...és a legkevésbé meggyőző. Nekem ez a vásári forgatag kissé olyan volt, mintha egy 3 négyzetméteres liftbe próbálnánk beletömöríteni egy iskolányi farsangozó gyereket. Itt minden van; játékok, fenyődíszek, giccses kopogtatók, hűtőmágnesek, forralt borosok, Karácsonyt nem ünneplő küffődi nézelődők, puncsoló-pancsoló alkeszok, csövesek és kiabálva szemetelő igénytelen jöttmentek. A vásár maga szép, bár fogalmam sincs, miért volt az egyik fa teletűzdelve szivecskékkel, de ezt is majd valami okos tutira megmagyarázza. Ami biztos, a leghíresebb és leghangosabb a Rathausplatz.

Altwiener Christkindlmarkt - a bevásárlóutca mögé bújva

Ezt a vásárt múzeumok fogják közre, közel a Mariahilferstrasse, szóval lehet pénzt is költeni, meg nézelődni, meg azért még idegbajt kapni is. A vásár szép, főleg, amikor a sötétben a faházakat körülölelő épületeket is megvilágítják.

Szubjektív önkifejezéssel azt mondhatom, szuperjó, hogy nem tolong itt mindenki, és az is tetszik, hogy az építmények között a már nem szomjas nézelődőknek is van elég hely.

Schloss Schönbrunn - a best

Nem kell romantikusnak lenni ahhoz, hogy megszeressük a vásárt, de tény, a szivecskékben gondolkodók biztos erre szavaznának, már csak a forgatagot közrefogó kastély és a lovaskocsik miatt is. Ki itt belépsz... táthatod a szádat, ennél ízlésesebb, hangulatosabb karácsonyi vásárt még nem láttam.

Itt is lehet jókat enni meg inni, de nincs agyongiccselve, napfényesre világítva a kastély, nem nyomorognak-toporognak a turisták, nincs szemét, és ugyanazokat a drága termékeket lehet megvásárolni, mint a többi helyen. Ja, és hiába a Rathausplatz domború bögréje, a Schönbrunni karácsonyi pohár volt idén az összes közül a legszebb.

Figyelem, közszolgálati közlemény következik!

(Kettő is, ha egy nem lenne elég) A képeket a telómmal készítettem, próbáltam jéggé fagyott kezeimmel remegésmentes alkotásokat varázsolni, ez sikerült a sötétben. Bocsi! :D                        A másik a lájkokkal kapcsolatos! Azokat nem én szedem le, de nem ám! Örülök, ha nyomkodtok, és szeretném, ha megőriznétek eme jó szokásotokat. Sajnos valami Facebook-hiba miatt időközönként eltűnnek-feltűnnek a "Tetszikek", remélhetőleg a Cukorhegyen túl most már összeszedik magukat és orvosolják a szakik a hibát! 

 Van egy Nobel-díjas felfedezésem (figyelj jól, mert meglepődsz): Osztrákiában sok a hegy, a hó és a fenyőfa. Nem is gondoltátok volna, mi? Pedig hosszas kutatómunka és mérhetetlen sok tudományos dokumentum tanulmányozása után erre jutottam (ezért nem írtam olyan régóta egy bejegyzést sem). No meg arra, hogy Sógorék Karácsony-mániások. A Bécsi utcákon decemberben mindenhol gömbök, hóemberek, télapók, fenyődíszek, meg mindenféle giccses kütyük díszelegnek. Itt még a gyógyszertárakban is karácsonyi vásár van, úgyhogy én gyorsan le is jegyeztem, mit kérek a Jézuskától: Cirkulin Valeriana-t vagy Sedogelat Classicot esetleg Wörishofener Nervenpflege-t, és hozzá kiegészítésnek Bolus Laxans-t vagy Eucarbont. Ha ezek valamelyikét megkapom, az elkövetkező időben egy panaszt nem hallani majd tőlem, ígérem.

S ha már Hull a pelyes...Bár nem vagyok egy Christmas-fan, bütykölgetni szeretek, s mivel a sok kivilágított utcától engem is elkapott a hév (és most nem a tömegközlekedési eszközre gondolok), Danielnek (A-val, nem Á-val) felvetettem az ötletet, mi lenne, ha készítenénk közösen valami karácsonyi díszt vagy ilyesmit. Ez így már több mint romantikus, de végülis az ékezetmentes névvel ellátott Daniel rábólintott, úgyhogy vettem kemény 1 ajró 49 centért egy koszorúalapot. Mivel ajándékba kaptunk szép gyertyákat, és csomagolópapír is volt itthon, arra nem kellett dellát költeni, így már csak díszítőcumókra volt szükség. Azt tudni kell rólam, hogy valamelyik előző életemben mókus voltam, és még abból az időből elraktároztam magamnak pár szem szelídgesztenyét, meg földimogyoróhéjba csomagolt földimogyorót, gondolván jó lesz az még tarcsiba. Jó lett. Egy szép decemberi napon aztán Daniellel (ékezet lelőve) felpattantunk a bécsi tömegközlekedés általunk kiszemelt példányára, és meg sem álltunk a Stadtparkig. Ez az Osztrák főváros egy hangulatos kis tere, ahol fák, bokrok, meg mindenféle színes növények, galambok, kacsák és kacsákat etető járókelők tanyáznak. Na innen gyűjtöttünk ágakat, tobozt, fakérget, száraz növényeket meg fenyőágat (ezeket - szinte - mind a földről szedtük, szóval semmi természetgyalázás, mielőtt még bárki feljelentene a zsernyákoknál). Hazajöttünk, drótoztunk meg fúrtunk-faragtunk pár órát (jó pár órát), végül ez sült ki belőle:

A dolog szépséghibája, hogy itthon csípőfogón és dróton kívül szinte semmilyen használható szerszámunk nem volt, úgyhogy a gyertyák kissé csáléra sikerültek, és valószínűleg a koszorút csak abban az esetben lehetne szállítani, ha a környezetet mozgatnánk, és az asztali díszt nem. De mint tudjuk, teret görbíteni a hétköznapi emberszabású, a tudomány mai állása szerint nem igazán képes, szóval a mestermunkához hasonló alkotás a konyhaasztalon marad és kész. 

Éccsanyám szerint, ha takarításról van szó, képes vagyok bármit elkövetni...hogy megússzam. Szerinte a szobámban a PRO EUROPE hónapokig élősködne úgy, hogy máshonnan nem is gyűjtenének be szemetet, csak arról a cirka 20 négyzetméterről, amit még néha-napján elfoglalok a szülői házban. Mióta amolyan önálló háztartást (is) vezetek - pontosabban vezetgetek -, kicsit tudatosabb vagyok a dolgok újrahasznosításában (pölö zoknicsiga http://rinoceroszpulykatevezsiraf.blog.hu/2011/10/09/butykolde_a_zoknicsiga ). És természetesen igyekszem a dolgaimat tisztábban tartani. Na nem arról vakerok, hogy mostanában egy bugyit két napig hordok, mivel kifordítva is viselhető. Blööááá!!! Azért ott még nem tartok! De alkalmanként művelek olyan felnőttes dolgokat, mint a mosogatás, a felmosás, a portörlés, vagy az ablakpucolás (ebből amúgy csak az ablakpucolás új, a többit korábban is megcsináltam, csak néha Jóanyám minőségi kifogással élt). És ha már az ablak tisztán tartásáról beszélünk; itt Bécsben nem tudom, kik laktak előttünk, de a napfogyatkozásra felkészített, korommal bevont biztonsági üveg is átlátszóbb, mint itt az, amin az utcára kinézünk. Gondoltam is egyet nemsokkal beköltözésem után - akkoriban még szép idő volt -, és vödröt, rongyot meg mindenféle tisztítószernek látszó természetes citrom-aromával és ecettel dúsított készítményt ragadtam, létrára álltam, és nekiálltam tisztogatni az üveget meg a keretet. No lám! Akkor jött a felismerés: az Amazonas összes sterilizált vize is kevés lenne, hogy itt valami áttetszőt produkáljak. Sőt, kereshetek ipari alpinistákat, mert osztrákék gondosan megépítették a házat, csak épp az eszüket nem használták a kivitelezésnél. A lakás egy régi típusú bérházban van. A survivereknek (ők a lakók) a bennmaradásért természetesen horribilis összegű bécsi kavicsot kell perkálni havonta. Ezért cserébe kapnak néhány kétszárnyas, dupla fa ablakot is. Ez segíti elő fényes nappal a világosságot. Az ablak működési elve a következő: Jól figyelj, ezen tuti behasalsz; az alsó része gyakorlatilag ugyanúgy működik, mint minden más, két szárnyas befelé nyíló fa ablak. Felhúzod a kilincset, befelé kinyitod, majd megismétled ugyanezt a műveletet a külső szárnyon is. Csakhogy. Van egy felső része is az ablaknak, ami bukóként működik úgy, hogy a belső szárnyak hagyományos duplaajtós elven befelé nyílnak, a külső viszont befelé bukik. Vagyis, amikor kinyitod a bukót, szépen rányitod a belső ablakra. De ez így tök jó, mert azon a pár centis részen, ahol a levegő szabadon áramolhat kifér egy szem dió, vagy egy csomag rágó, esetleg megkísérelheted valaki fejéhez vágni a kulcscsomódat, csak ugye ahhoz maszekul kell célozni. Azt meg még létráról is nehéz. Na most képzeld el, hogyan kínlódtam, hogy azt a nagyjából 45x75-ös üveget letakarítsam. Mindent megpróbáltam. Létrára másztam, párkányra álltam, kiskezemet kierőszakoltam a résen, alulról próbáltam megközelíteni, és még lelocsolni is megkíséreltem. Nem jött össze. Most van néhány foltos ablakunk, én meg várom, hogy bemohásodjon, mert még az is különbül néz ki, mint ez az ólomkristály-hatás, kosszal tupírozva.

Nincs is jobb annál, mint a szombati meló után elkortyolni egy pohár forró, alkohol-szerű, de legalábbis erjedt képződményt tartalmazó lötyit Bécs valamelyik puccos-giccses karácsonyi falvacskájában - gondoltam én. Meg is beszéltem tesómékkal, ha már úgyis a fővárosban járnak, várjanak meg, mert nekem KELL az a karácsonyos bögre, amiből jesszuskára várhatóan egy hatos készletem lesz, mert addig vinnyogok mindenkinek, míg szert nem teszek a komplett kollekcióra.

Szóval szombat esti úticél: Milleniumcitytől a Westbahnhofig, utazás időtartama: fa(műanyag)pados U6-oson 20 perc. Leülök, mint szőke magyar huszonéves csaj, türelmetlenkedve, mert még a Kalahári-sivatagban is több folyékony halmazállapotú anyag van, mint az én szervezetemben, sőt már a vérem is totál megalvadt. Előttem két valahonnan Ázsiából származó, hatalmas objektívvel felszerelt tükörrefis csodagépet szorongató fiatal. A mellettem levő sorban pedig egy néger srác hallgatja csendben a zenét. Mosolygok ezerrel magamban, hogy a nyugalmas multikulti utazást mindössze egy alkesz töri meg, aki még a Handelskai megállóban támolygott be a jobb ajtón, majd az első adandó alkalommal, amikor az ajtó már balra nyílit, kikászálódott a vonatból. Ezzel gyakorlatilag egy időben ült le velem szemben két harmincon túli csávó. Ejj, mondom magamban, ezek sem Aprajafalvából jöttek, de ez még semmi, mint minden normál társas lény, ők is elkezdtek beszélgetni egymással. Na ott már felötlött bennem a sok kultúrantropológián meg nyelvészeten benyelt tananyag. Ennek ellenére nem sikerült megállapítanom, milyen nyelven beszélnek. Egy volt csak biztos, ebben magánhangzó nincs. Jön egy csadoros néni, aprót kunyerálni, én meg lesek körbe, hogy ezek szerint én mégsem Ausztriában vagyok. A nagyobbik srác (nem mellesleg tar kopasz) illedelmesen közli a hölggyel, hogy sem nekik sem a velük szemben ülő ifjú hölgynek (nekem) nincs dellája, elnézést érte. Köszi, bólintok illedelmesen, majd igyekszem nem szemkontaktusba keveredni velük. Nem sikerül. Rövid beszélgetésbe elegyedünk, bár nem voltak kimondottan géniuszok. Mindenesetre a kicsit sem (ááá...dehogy) alvilági kinézetű, ámde igencsak illedelmes fazonok totális némaságom ellenére levágták, hogy küffődiából származom. Kérdezem, honnan: hát a gyűrűkből. Osztrákok nem hordanak annyi gyűrűt, mint én (a 7 soknak számít?). Ehh mondom, ti sem Tirolból jöttetek. Ja, nem, ők albánok. Ufff...leizzadtam. Agytekervények pörögnek a fejemben; kerregnek, kerregnek, még mindig kerregnek. Na nyugi. Összegezzük gyorsan, mit tudunk Albániáról: Balkán, diktatúra, terrorizmus...hűha...sehol egy pozitív jelző. Totál leblokkoltam. Jesszus, mondom akkor nyomok egy miatyánkot. Lehet, hogy nemcsak a külsejük félelmetes, mi van, ha robbantgatni akarnak. Jaaa, hogy nincs is náluk táska. Oké, nyugi van. Persze felesleges volt a para, nem történt semmi izgalmas, azon kívül, hogy jelezték, szerintük nincs pasim, mert a hüvelykujjamon van gyűrű. De - mondom -, úgy tudom, van. Ja, oké - mondja a nagydarab. Végül adott egy ajándékot, egy Tamaris bigyóval ellátott fém bizgerát, amit a földön talált. Persze amikor mondtam neki, hogy a Tamaris cuccok nem occsók, mosolyogva visszakérte az ajcsit, de végül persze visszaadta nekem. Én meg imádkozhattam, amíg tesómékhoz nem értem, hogy nem robban fel a kezemben. 

Így a végére azt hiszem, meg kell jegyeznem, hogy ez az utazás überelte rendesen a meló utáni puncsolást...

 Nem akarom megcsalni Danielt (ő ugyebár az az ember, aki ékezet nélkül írja le a nevét), de most már lassan egy hónapja van egy egyáltalán nem titkos hódolóm, aki ha tovább küldözgeti nekem az ajándékokat, tuti kötélnek állok. Az egész akkor kezdődött, amikor megkötöttem a bankszámlaszerződést Ausztriában. A fiatalember akkor csak a kötelező papírokat, és a névjegykártyáját hagyta nálam. Nem sokkal ezután egy levelet kaptam, amihez a lovag egy cukorkát és még egy névjegykártyát mellékelt. Alig telt el két hét, és újabb csomag mosolygott rám a postaládában. Ezúttal egy gyönyörű, cirádás betűkkel megfogalmazott levél, egy mini pézcsipesz (mert ugye a nőket az apróságokkal lehet elbűvölni), és természetesen a kihagyhatatlan névjegykártya csalt mosolyt az arcomra. A héten pediglen újabb meglepetésben volt részem. Ez pedig nem volt más, mint a GEO magazin legújabb száma. Azért azt zárójelben megjegyzem, minden anyagiaskodást félretéve, hogy ez nem egy filléres napilap. Bár Osztrákiában olyan amúgy sem nagyon van. A színvonalas, havonta megjelenő, reklámokkal csurig tűzdelt magazin csaknem 8 euroba kerül. Természetesen Dominik a bankosember ehhez is mellékelt egy levélkét. Daniel (látod az ékezetet? Nem? Mert nincs is!) persze féltékeny, amit teljes mértékben megértek, hiszen ugyanannál a banknál vagyunk, mégsem kapja a leveleket, cukorkákat, pénzcsipeszeket, névjegykártyákat. Hogy miért van ez? Nem tudom. Talán mert én nő vagyok és szőke? Vagy mert én magyar vagyok, tehát megvesztegethető? Fogalmam sincs. Azért mielőtt bárki azt gondolná, hogy holmi bankárokkal szűröm össze a levet, előre jelzem, hogy nem. Ha már pénzzsugorítóval kezdek, legyen az a viszony hivatalos. Már csak azért is, mert szeretőként kisebb az esélyem arra, hogy gyémántnyakéket kapjak tőle karácsonyra (ezúton jelezném a családomnak, hogy igen, a szmörekabát mellé azt is kérek, ha lehet, valami dél-afrikai országból valót). S hogy javítsak még egy kicsit a renomémon, megjegyzem: az ajándékok minden, újonnan belépő bawagosnak (bawag a bank neve) járnak. AKAROK MÉÉÉÉÉÉÉÉGGGGGGGGG! LÉÉÉCCCIIIIII!!!!! JÓ LESZEK, ÍGÉREM! 

 Tegnap egy újabb bécsi uszodát vettünk célba. Lőttünk, eltaláltuk. Valószínűleg ez azért van, mert jó a célzóvizünk. Ezúttal egy, a zvölften becirktől (ebben a kerületben lakunk) vagyis a dallamos és hangzatos mejdlingtől kissé távolabb eső állomás volt a célpontunk, mivel előtte a -sosemtudomhogykellkiejteni - Handelskaion állomásoztunk. A tüzérség vállára vette fegyverzetét (úszóruci, törülködzző, szemüreg), és kivonult a terepre. Ebben az uszodában se nem túl nagy, se nem túl mély a lövészárok, de attól persze nem kell tartani, hogy az ember beveri a térdét sportolás közben csak azért, hogy helyet biztosítson az úszás néven elhíresült kalimpálásnak. Ráadásul tegnap nem is tűnt túlzsúfoltnak, ami azért is jó, mert nem kell senkit lerúgni vagy fejbecsapni a hadgyakorlat közben. Mert ugye a vízben nem a legszerencsésebb egymásnak sérüléseket okozni. A pancsolda, amiben voltunk a Brigittenauer csarnokuszi volt, ami bár nem a legmodernebb és legelegánsabb, de nagyon kellemes a légköre, és szerintem elég praktikusan van elrendezve. Sok uszodában ugyanis a sportolás utáni zuhanyzás nem a legkényelmesebben van megoldva. Itt viszont nyugodtan le tudja mosni magáról az ember gyereke a klórszagot. A hadgyakorlati állomás így néz ki belülről: 

 Ami engem igazán megfogott, az nem az az úszómester volt, aki úgy nézett ki, mint Csapó Gábor olimpiai bajnok vízilabdázó bajszos-diétás hasonmása (bár kétségkívül ez a felfedezés is okozott nekem néhány boldog másodpercet), hanem az a melegvizes üldögélő, ami a sportmedence mellett, egy elzárt részben van. Nagyon jó ötletnek tartom, mert nem szeretek fázni, és gizdaságomra való tekintettel ez gyakran előfordul, amikor a hidegben áztatom magam. Egyébként az usziban nemcsak hadgyakorlatozni (sportolni) lehet, de a hely kiváló teret biztosít babaúszásnak is, sőt, erre egy külön medence is van. Ráadásul női, férfi és családi öltöző, és a bécsben már jól megszokott csuklóra erősített kulcsos rendszer. Természetesen itt is az egységes jegyárak uralkodnak. 

képek forrása: wien.at

Egy szép őszi napon úgy döntöttünk Daniellel (aki nem hordja a nevén az ékezetet), hogy elkezdünk a lakásban növényt termeszteni. Mivel itthon a falon található spórás lényeken kívül csak a hűtőben leledzik egy-két növény, gondoltuk nézünk valami hasznosabbat is. Meg is pislantottuk az egyik üzletben a dobozos gombát. Ez gyakorlatilag egy műanyag doboznyi gombaföld, amit össze kell keverni vízzel, meg trágyával, majd növeszteni belőle valami élettelit. Még a dátumot is feljegyeztem, hogy tudjuk, újdonsült lényünk hogyan viselkedik a környezeti behatásokra. Szóval 2011. szeptember 26-án így nézett ki a doboz:

Ebből aztán elkészítettük a mi kis gombaföldünket, amit Daniellel (itt sincs ékezet) szorgosan locsolgattunk, pontosabban vízzel permeteztük, mert a mellékelt üzenetben ezt adták meg ukászként. Szóval olyanok voltunk, mint két botanikus nyomozó, akik mindamellett, hogy dokumentálják az eseményeket, részesei is a sztorinak. Szóval megcselekedtük, amit megkövetelt a haza (ez esetben Osztrákia). Aztán egy szép napon - HOPPÁLÁÁÁÁÁ - ez lett a doboz gombaföldből: 

Igen, jól látjátok. Pontosan ugyanakkora mennyiségben, mint az eredeti, lett egy doboz gombaföldünk. A doboz, és mindenféle tudományos internetes oldal (gyakorikérdések.hu) szerint 3-4 hét után bekövetkezik az első szedési időszak. Nos, a mi földünk megélt 2, azaz két ilyen szedési időszakot, de gyermekünk egy utódot sem nemzett. Mi tényleg mindent a használati utmutató szerint végeztünk, de úgy jártunk, mint Napoleon Waterloonál.

A következtetés: Ausztriában Marihuana növényt mindenféle engedély nélkül, törvényesen is lehet termeszteni (persze nem kereskedelmi mennyiségben). Ahhoz, hogy Maris életképes maradjon, speciális körülmények kellenek (25 fok, magas páratartalom, UV-fény). Mi megpróbálkoztunk egy doboz gombával, amit sötétben, és hűvösben kell tartani, és csak köbö 3 naponta kell locsolni. De a hadművelet sikertelen volt. Szóval nem hiszem, hogy az elkövetkezőkben az utcán fogok füvet árulni, mert nálunk még a gomba sem marad meg.

 mécses, de ez hülye szó, szóval lecseréltem egy überromantikus kifejezésre, mert én ilyen Kazinczy agyú (nem ágyú) vagyok (bár az én séróm sokkal jobb, és divatosabb, és a hajszínem sem olyan lehangolóan deres). Na szóval. Volt itthon egy afféle "mineknevezzelek" kocsmai üveg mécsestartó micsoda, amit ha meggyújtottál, kiírta hogy Amstel. Én meg nem akartam, hogy a tudtomra adja, hogy ő végtére is alkohol, mert az Amstelt annyira nem komálom, meg különben is, ha olvasgatni akarok, akkor nem a falra vetülő fényárt fogom, hanem kinyitok egy könyvet - főleg amikor régimódi hangulatomban vagyok - vagy kinyitom a zinternetet - azt meg leginkább olyankor, amikor társadalmilag a menő kategóriába sorolnám magam. Mondjuk akkor lehet, hogy kéne egy ájfón vagy valami ájpad, esetleg egy nanotechnológiával készült beszélő pseudoraptor. Ilyenem viszont nincs, úgyhogy elkezdtem megint alkotni, mert olyanom viszont volt. Fogtam tehát az üvegmatrica festéket, és nekiálltam mintákat rajzolni. Aztán rájöttem, hogy inkább mégsem akarok mintákat, úgyhogy lett belőle placcs, kék és narancssárga, mert a szobámban is ezek a színek vannak. Megszáradt, és most így néz ki: 

Végülis, örülök neki, hogy nem valami konkrét minta lett a végeredménye, mert virágot nem akartam, meg mesefigurákat vagy kisállatokat sem. Ez meg pont olyan, mint én. Értelmezhetetlen, bonyolult, mégis tök egyszerű. Amúgy meg a gyertyáknak most úgyis szezonja van, mert az emberek hidegben szeretnek gyújtogatni, aztán meg csodálkozni, hogy jéééé...mégsem lett meleg a szobában. 

Erkölcsös vagyok. Duplán. Sőt, mára már kerület-terület arányt számolhatunk a prüdéria minden irányát jól körülhatárolható vonalaimból. Lassan abba is belepirulok, ha kimondom a bugyi szót. Na jó, ennyire nem vészes a helyzet, csupán arról van szó, hogy tanúbizonyságát szereztem annak a ténynek, hogy nem állok közügyektől eltiltás hatálya alatt, sem foglalkozástól eltiltás hatálya alatt, járművet is vezethetek, és nem indítottak ellenem eljárást (tudtommal). Meg a rendőrség tudtával. (Akinek nem esett volna le) a minap beszereztem az erkölcsi bizonyítványom egy újabb, ezúttal osztrák verzióját. Ugye nem kell senkit emlékeztetnem a magyar szitura: posta, sorban állás, formanyomtatvány vásárlás, formanyomtatvány kitöltés, újabb sorban állás, csekkbefizetés, ajánlott blanketta kérés, kitöltés, levél feladása, majd a türelmi zónában eltöltünk kábé egy hetet, amikor is megérkezik a jól megérdemelt papíros. Ez persze hosszú időre érvényes, kemény 3 hónapra. És akkor lássuk mindezt Ausztriában. Rendőrség, váróteremben formanyomtatvány kitöltés, formanyomtatvány átadása az ügyintézőnek, személyes adatok okmány alapján történő ellenőrzése, fizetés, távozás. És a kezünkben van azonnal az igazolás. Míg a határ keleti oldalán tökölünk legalább húsz percet, addig a másikon a 20 perc már az oda-vissza utat is tartalmazza. Magyarországon ez kábé 3400 Ft mindennel együtt, Ausztriában 16,40 euro. S ha az árában nincs is nagy különbség, megértem azokat, akik elvesztik a türelmüket, és netántán elkövetnek valami erkölcsileg igencsak kifogásolható dolgot. Őszintén szólva én sem értem, miért tart Hungáriában egy hétig az, hogy kapj egy papírt arról, hogy nem loptál bugyit, nem vesztegettél meg egy csaholó kuvaszt, és nem vertél meg egy tollpárnát. De lényegében mindegy is, a fontos, hogy nem szerepelek a nyilvántartásban, mint visszaeső bűnöző.