Vannak a horkolók, a fogukat csattogtatók, a rúgkapálózók, az álmukban járkálók, a folyamatosan dumálók és még sorolhatnám. A világon mindenkinek van valamilyen zizije, ami alvás közben felerősödik, csak nem mindenkiről derül ki egyből. Az ismerőseim zöme tudja, hogy nekem például nem okoz gondot, hogy bárhol, bármikor leküzdjem a terepet, az akadályokat. Ott is képes vagyok nyugovóra térni, ahová nem fektettek ágyat. Valószínűleg az sem fájna, ha egy tepsiben vagy egy rajzszöggel teleszórt fürdőkádban kéne aludnom. Sőt, vagyok olyan szerencsés alkat, ha egyszer megtalálom a helyem, úgy is maradok, amíg fel nem ébresztenek. Ez alól csak az utóbbi pár hét a kivétel, mióta ugyanis a térdkalácsom éjszakánként megmásfélszerezi önnön magát, muszáj a lábaim közé egy párnát tenni. Tudom, furán hangzik, de így legalább nem érnek össze pipaszár virgácsaim, és megakadályozom, hogy útban legyek saját magamnak.
Azt nem tudom egyébként, milyen vagyok alvás közben, de Daniel például ninja. Fekszik, szuszog (halkan, de legalább tudni lehet, hogy még életben van), aztán gondol egyet, felemelkedik megfordul a levegőben, majd mint egy 10 emeletesről leejtett pezsgősüveg, jó egészségesen becsapódik. Ilyenkor én általában felrepülök a levegőbe, és visszaesek a helyemre. Ami még jobb, hogy előfordult már az is, hogy beszélt. Ezt rendszerint akkor teszi, amikor szokásos éjjeli kiruccanásomra indulok, arra a bizonyos kétbetűsre. Mire visszaérek a szobába (ez legtöbbször 60 másodpercen belül van - villámpipilek), az ágy teljes szélességében Daniellel beterítve. De nem azért, mert virág módjára elterebélyesedett volna, hanem mert felvesz valamilyen konkáv alakzatot, amivel aztán teljesen kiszorít az amúgy nem is olyan kicsi fekvő alkalmatosságról. No és ilyenkor még dünnyög is valamit. Múltkor például megkértem, hogy menjen már arrébb, mire a válasz az volt, hogy "csinálj úgy, mint a kórházakban". Mivel a mondatot nem igazán tudtam értelmezni, megkérdeztem: mégis hogyan? Tegyem magamat stabil oldalfekvésbe? Normális válasz már nem érkezett, csak nyünnyögött valamit, hogy már aludt, vagy ilyesmi. Reggel, amikor visszakérdeztem, nézett, mint egy ledoktorált boxer, de nem igazán hasította, miről beszélek. Legutóbb meg valamit ki kellett volna szednem a ló alól, de nem tudta megmondani, hogy mit, én meg már túl álmos voltam az éj közepén, hogy megfejtsem, mit szeretne.
De nem ékezettelen társam az egyetlen, aki komoly traccspartit csap álmában. Múlt hétvégén tesóm a barátnőjénél érdeklődött, hogy hogy van a térde. A kedves pedig felvilágosította, hogy az nem ő, hanem én, de jelenleg én is alszom, felesleges aggódnia. De az is biztos, hogy a szundítás közbeni motyogás a családban marad, ahogy az lenni szokott, az alma nem esik messze az elmétől. Édesapám egyszer a karácsonyi ajándékot beszélte így ki, miközben nagyokat horkantott. Ő egyébként is messze veri a Harley-Davidson-találkozó felvonulóit, tompítóval is nagyobb zajt csap, mint az összes nagymotor tompító nélkül. Ha meg összeereszteném unokatesóm kutyájával, a Ronival (ő egy lö frönsze bülldög), a Hágai Nemzetközi Bíróság tiltaná be nálunk az alvást.
De hogy ne csak másokat beszéljek ki, íme két picike sztori rólam: még kis süldőgyerek voltam, amikor egyszer bementem bátyám szobájába, és közöltem vele, hogy most azonnal hagyja el a bázist, mert az az én szobám. Erre felkiáltott: "Mi vaaan?? Alszom! Menj ki!" Akkor vállat vontam, és 180 fokos fordulatot vettem. Mire beértem a szobámba, sikerült felfognom, hogy ott nem is én vagyok berendezkedve. Titkon biztos ott akartam lakni.
Amikor meg műtét után pár hét kényszerpihenőn voltam (ekkor szereztem be életem 33. varratát), unokatesóm felügyelt rám. Többször volt olyan, hogy túl halkan aludtam, ezért folyamatosan ellenőrizte, hogy élek-e még. Azóta már megtárgyaltuk, hogy legközelebb, ha csak felügyelettel aludhatok, sípot teszek a számba, így minden levegővételnek lesz hangja.
