Történt, hogy Húsvét vasárnap rokonlátogatóban voltunk. Tesó kocsijával mentünk, mert az villámgyors, meg kényelmes, de legfőképpen elég nagy ahhoz, hogy mindenki jól bele tudja oktojálni magát. Emlékeztek még, milyen idő volt Húsvétkor? Hideg, hó, eső, jég, latyak, fagy, szél, morgolódás, nemakarom, miegymás. Miután jó alaposan meglátogattuk a rokonokat, hazajöttünk, s gondoltam én, majd villámgyorsan továbbállok Sárikámmal.
Örültem, hogy végre kicsi sárgámat vezethetem, hisz az utóbbi időben úgy elhanyagoltam, hogy ha kutya lenne, Bostonban már bíróság előtt állnék állatkínzásért, és bilincsbe verve könyöröghetnék a bírónak, hogy csak még egyszer had tankoljam meg!.
Szóval hazaértem, összecsomagoltam a sütiket, amiket elvinni készültem, apu készségesen hozta utánam, majd jött a felismerés. Gomb megnyom, ajtó nyit. Anélkül ugyanis nehéz lenne beülni a kocsiba. Megoldható, de sérülés nélkül ritkán megy. Mondom nyit! Sári! Tárd szét karjaidat, és engedj be! Sárgaság!!! Nyisd ki az ajtót! Sári!!! Ajtóóó!! Be akarok ülni! Hideg van! Gomb megnyom még egyszer, és még egyszer! Nyit! Sári! Megparancsolom, hogy nyitódj ki! Ó te jó éééég! Sári sztrájkol. Nem kapott fizetést, így nem dolgozik. Tüntet, bár transzparenseket nem látok, de ettől még sztrájk van. Gondoltam, néhány kedves szóval csak elérem, hogy Sára tárt karokkal fogadjon. Mondom neki: Hé te szőkeség! Minél inkább húzod az időt, annál inkább idefagyunk. De nem. Csak nem akar engem.
Egy hirtelen ötlettől vezérelve jónak találtam, ha felnyitom a csomagtartót, elvégre az nehezebben tud befagyni. Ötlet működőképes, Sári rektálisan inzultálva, végbéltükrözés sötétben, hóban, fagyban, szabad levegőn, de azért bejutottam a kocsiba. De a süti kívül maradt, és ha nem csukom le a csomagtartót, elindulni sem fogok tudni. Úgyhogy kinyitottam belülről az ajtókat, pontosítok: elhúztam a kart, amitől nyitottá válik az autó, beindítottam a motort, majd szépen kimásztam ott, ahol be. Még szerencse, hogy vagyok annyira laza, hogy észre sem veszem, ha időközben egy-két végtagom fennakad, leszakad, vagy beszorul valahová. Úgy nézhettem ki, mint a fába szorult féreg, aki nem üvölt, hanem röhög.
Ezalatt fater lenyomott három maratont a sütikkel, és közben, Knézy Jenő módjára közvetített, hogy nyomatékosítsa, az ajtó még mindig nem nyílik. Miután kijutottam a sárga tengeralattjáróból, lecsuktam a csomagtartót, hogy az ablakfűtés is működjön. Csakhogy sem a jobb, sem a bal ajtó nem mozdult még 10 perc után sem. Holott hallani lehetett a hangokat, ahogy erőlködik. Már alig látszott néhány jeges csík az illesztéseken, amikor felkapcsolt a fejemben a lámpa: lehet, hogy kéne egy pótkulcs, amivel a zárat feljebb tudom izgatni, akkor talán megadja magát.
És igen! Laza háromnegyed óra könyörgés, ima, hitegetés és pszichológiai hadviselés után végre kinyílt az ajtó, így édesapám is tehetett egy újabb kört a tálca sütivel, ami addigra már úgy nézett ki, mint egy tál összeturmixolt, teszínhabos-kókuszos virágföld. Gondolhatjátok, mire Győrbe értem, már palacsintatöltelékké vált. Így aztán kanállal ettük, de a lényegen nem változtatott. Viszont azóta Sárikámat nem hanyagolom, minden hétvégén kap simogatást, ölelgetést, és végre a jó időben napozhat, nem pedig hófogóként parkol.
