Sötétbe borult Bécs, a villamosok is csak ritkán járnak. Ember alig lohol az utcákon. Nem hallatszik más, csak a fák ágainak egymáshoz csiszolódása, és a hűvös, őszi szél játéka a lehullott falevelekkel. Valahol, a város egy sűrűn lakott kerületében, egy szűk utcában járunk. Ott, ahol az emberek eltűnnek a látómezőből, amikor leszáll az éj. Hisz ebben a negyedben sokminden történt már. De mindezekről csak a rideg falak, a komor, robosztus, ajtók nyilatkozhatnának. De azok hallgatásra vannak ítélve.
Hirtelen egy csattanás hallatszik. Mintha egy autó ajtaja csapódott volna be. A szemét között túrkászó patkányok egy szempillantás alatt tova tűnnek a járdáról. Valóban egy autó volt, amiből egy csapat kíváncsi külföldi száll ki. Fiatalok, tele élettel, energiával. Arcukon a boldogság, a jövőbe vetett hit ragyog. De még nem tudják, mi vár rájuk csak azt, hova készülnek. Első blikkre tanácstalanul néznek körül a környéken, de akkor egyikük megpillant egy temetőkaput. A hatalmas, betonkerítéssel szegélyezett vaskapu előtt egy kopott, pókhálókkal szinte teljesen befedett tábla mutatja a helyes irányt.
-"HALLOWIEN. Jó helyen járunk!" Kiált fel markáns hangon egy magas, sötét hajú fiatalember.
-Jobbra mutat a tábla, menjünk arra." - szól egy csinos, rövid hajú lány.
Így az öt fiatal elindul a helyesnek vélt irányba. Egy szűk ösvényre térnek, s ahogy tovább haladnak, a temetőbe jutnak. De ez a temető más, mint amit ember valaha Mindenszentek idején láthatott. Ez a temető nemcsak sírokkal van teli. De állj! Mielőtt körülnéznénk; az öt fiatal útjába 2 fura szerzet áll. Egyikük - egy férfi - szeme kékjét furcsa fekete árny szegélyezi. Szája feltűnően kontúros, míg fehér bőrén az élet apró nyoma sem látszik. Ruhája fekete, akár a holló. Társa, egy nő, fekete alapon, vörös pókhálóval fedett cilindert visel, szemében csillogás helyett valami talányos, mindenesetre meglehetősen rémisztőt pillanthatunk meg. Talán a pókháló, ami a tekintetét körvonalazza - az okozza, hogy egy fajta ismeretlen ellenérzésünk támad, amikor arcától a visszacsatolást várjuk. A ruházatát is a vér és a sötétség harmóniája uralja. Mindent összevetve, a pár úgy fest, mint akik egy rejtélyes, ismeretlen, síron túli világból érkeztek. Nem tudni honnan, nem tudni miért.
-Gyertek be, már vártuk az érkezéseteket" - szólalnak meg egyszerre.
Az öt fiatal naivan belemegy a játékba, és követi az idegeneket. A 2 huszonéves lányból és 3 nagyjából hasonló korú fiatalemberből álló társaság csak ekkor néz körül.
A temető tele pókokkal, patkányokkal, denevérekkel, és mindenféle ismeretlen lénnyel. Szinte mindennek szeme van, és alig látni bármit, ami nyugalmat árasztana.
Hirtelen felgyorsulnak az események. Az öt fiatal szempillantás alatt átváltozik. Arcuk eltorzul, zölddé, kékké vagy épp fehérré változik. Egyikük darabokra hullik szét, majd szedi össze magát szinte ugyanennyi idő alatt. Másikuk szája nyúlik meg, majd heged be a másodperc tört része alatt. Nem tudni mi történt, de a 2 fura idegen összenéz. A férfi megszólal.
-Megint sikerült a tisztalelkűeket magunkhoz csábítani.
-Azt hiszem, a sorsunk megpecsételődött! -válaszolja társa.
Ám az öt fiatal erősebb annál, hogy engedjen a síron túli erőnek. Egyszerűen nem tesznek mást, csak keresik a menekülés lehetőségeit.
Miután azonban feltűnik nekik, hogy a temető furcsa energiája nem engedi a lelkeket távozni, rájönnek, nem is kell elhagyniuk a betonkerítéssel szegélyezett sírkertet. Elég, ha szóra bírják a két fura szerzetet, hátha véletlenül mondanak valamit, ami megmentheti az öt fiatal életét.
A két ijesztő idegen beszélni kezd:
-Valaha mi is normális emberek voltunk, emberi értékrenddel, hétköznapi viselkedéssel. Ám egy napon minden rosszra fordult. Sorra értek a csapások minket! Egyetlen örömünk egy kis, szürke macska volt. Ám azt nem tudtuk, hogy ez a macska egy transzcendens világból érkezett, és küldetése van. A küldetése az, hogy rabolja el a lelkeket, és keressen egy párt, akik képesek gondoskodni Hallowienről, a tiszta lelkek temetőjéről. Hogy hogy jutottunk ide? Nem tudjuk. Egy este a szokásos menet szerint vacsoráztunk, majd lefeküdtünk aludni. Azóta nem ébredtünk fel. Itt vagyunk, és teljesítjük feladatunk, becsalogatjuk az embereket. Ha szerencsénk van, találunk 5 olyan embert, akik felébresztenek a csipkerózsika-álomból.
Ekkor az egyik fiatal megszólal: Ha ti nem találtatok kiutat, mi hogyan találhatnánk?
- Egyszerű! - válaszolja a pókhálókkal körbefont lány.- Meg kell találnotok azt a varázsitalt, mely felszabadítja a lelkeket. A neve: Véres agyvelő.
- De hisz' én ezt a receptet ismerem! Bár még sosem mertem elkészíteni, de tudom, mi kell hozzá! - szólalt meg a fiatalember, kinek arca ekkorra már olyan volt, mint egy emberi bőrből készült patchwork.
-Kezdjünk hozzá! -szólaltak meg a fiatalok, szinte egyszerre, és szorgosan elkezdték gyűjtögetni a denevérszárnyat, vadgesztenyét, a szellemtököt, elkészítették a pókhálóenzimet, hozzákevertek némi patkányagyvelőt, és addig főzték, míg mindez vörös színre nem váltott. Ekkor megitták a varázsnedűt, és láss csodát: a temető kivilágosodott, virágba borult a mező, a fura lények, a pókhálók és az ijesztő gallyak eltűntek, és az arcok visszanyerték eredeti színüket, formájukat.
Itt a vége fuss el véle, idén nálunk ilyen volt Halloween! Köszönjük az éltető nasit és az italokat, valamint az elmaradhatatlan mosogatást Lacinak és Marikának, a fuvarozást Tesónak és Danielnek, Katinak a kiváló fejeket , és hogy közreműködött a konyhában, Krisztiánnak a véres agyvelőt. A kiegészítőkért hálás köszönet Daniel szüleinek, és anyukámnak a sok-sok ötletért és a tömérdek celluxért. A díszlet elkészítésében közreműködött Daniel, néha belekontárkodott Alice - a temetőrongáló, de jelentem, itt szinte minden hómméd készült, ragadtam is rendesen a barkács-lakktól.
