Emlékszem az első napodra nálunk. Pici voltál, még a lépcsőfokokat sem bírtad megmászni. Alig egy kilósan küzdöttél, hogy felkapaszkodj a teraszra. Nehéz utad volt, egyenesen a Magyar Tenger partjáról, 30 fok melegben, autóval érkeztél. El is fáradtál rendesen, szinte azonnal elaludtál a lábtörlőn. Aztán teltek a napok, nőttél, nődögéltél.
Emlékszem az első kirándulásodra. A Mosoni-Duna partjára mentünk. Élvezted, kapkodtad a lábaidat, csak úgy loholtál utánunk. Aztán másnap kicsit messzebb mentünk. Na ott már nem voltál olyan kitartó, úgy döntöttél, annyi luxust megengedhetsz magadnak, hogy elaludj a vízparton. Mi csak mosolyogtunk, és olvadoztunk. Nemcsak a hőségtől, hanem attól is, hogy milyen édes vagy! Arra is emlékszem, amikor először felfedezted a kerítés réseit. Megszöktél, mert látni akartad a folyót. Hisz az volt a kedvenc helyed. Ott aztán kergethetted a fácánokat, a békákat, és ugrálhattál a nádasban. Senki nem szólt rád.
Emlékszem, amikor egyszer órákra eltűntél. Mindenhol kerestünk, nem bírtuk ép ésszel felfogni, hová tűnhettél. Aztán egy kedves házaspár csöngetett. "Találtunk egy magyar vizslát, bevittük Újfalura a panzióba, de ott azt mondták, nem ide tartozik. Visszajöttünk, és elkezdtünk kérdezősködni. Azt mondták, ebben a házban lakik egy." Természetesen te voltál.
Az is dereng, amikor Balázs elvitt téged sétálni. Egyszer csak a kapuban álltál, a kerítésen kívül, és ugattál. Meguntad a természetet, inkább visszajöttél, hogy játssz a frizbiddel, amit hiába szívott már teljesen ki a nap, még mindig ugyanúgy repült, mint aznap, amikor először a szádba vehetted.
De emlékszem az első szilveszteredre is. Na az nem volt olyan vidám. Megkötöttelek, mert féltem, hogy a petárdáktól megijedsz, és elfutsz. És valóban megijedtél. Fel is tekeredtél a betonoszlopra. Akkor döntöttem úgy, hogy az éjszakát velem kettesben, a házban töltöd. Hihetetlen, de egy pillanat alatt úgy megnyugodtál, mintha sohasem történt volna veled semmi ijesztő.
És az a kellemetlen baleset? Na azt sem felejtettem ám el. Amikor anyu kétségbeesve hívott fel, hogy "a kutya fennakadt a drótkerítésen. Azóta vérzik, de nem tudom hol! " - Nem tudhatta, hisz a sérülés egy olyan intim területen ért, amit emberi szem csak alapos kutakodás után fedez fel.
Mindig az emlékemben őrzöm majd, hogy tekintettél Kitty cicára. Számodra ő volt a főnök, a falkavezér. Ha őasszonysága a lábtörlőn akart feküdni. Te mindig átadtad a helyed. Ha az ajtón akart bejönni, te udvariasan arrébb álltál, hogy a Madame önmagába vetett hite nehogy csorbát szenvedjen.
Emlékszem, amikor az egyik téli szünetben rengeteg hó esett, és mi szánkózni mentünk. Talán sohasem voltál olyan felszabadult a hóban, mint akkor.
De hogy most hogyan lesz tovább, azt nem tudom. Szomorú vagyok. Mérhetetlenül. Az elmúlt két-három hónapban furán kezdtél el viselkedni. Voltak jobb napjaid, de rohamosan romlott az állapotod. Hiába kerestük a baj forrását, nem találtuk. Te csak sírtál, de nem tudtad elmondani, mi bánt igazán. Aztán néhány napja megszületett a diagnózis. Rák. Utolsó stádium. Menthetetlen vagy. És a betegség kimondta a halálos ítéletedet. Mi most széttárt karokkal nézünk a semmibe, és próbáljuk felfogni, mi is történt igazán. De nem megy. Annyira nem, hogy az utolsó sorokat már zokogva írom, és próbálok választ keresni a kérdéseimre. Mert sok van. Rengeteg. Hogy miért te? Miért most? Miért így? Válasz sehol. Csak küzdök a könnyeimmel, és remélem, hogy tisztában vagy vele, hogy szerettünk. Mert vicces voltál, mert meg tudtál minket nevettetni, mert szép voltál, és mert mindig boldognak láttunk. Nekünk nem egyszerűen egy kutya voltál. A KUTYA. Így, csupa nagybetűvel. Egy igazi családtag, aki nem kapja fel többé a fejét, ha azt mondom, "Megyünk a Dunára", aki nem ül le a kapu mellé, ha látja az érkező autót, aki nem pörög az ajtóban, ha a gazdi be akar menni, aki nem ássa el félig a játékát úgy, hogy a feje éppen kilógjon, és akit nem nevezhetek többé Lajosnak, ha valami idétlenséget csinál.
Ezentúl minden rövidszőrű magyar vizslában téged foglak látni. Nyugodj békében Brúnó!
