Sokat gondolkodtam, hogy megosszam-e ezt a bejegyzést, mert nem akartam, hogy a hirtelen indulatok vezéreljenek, de aztán rájöttem, hogy ami történt, annyira tipikusan magyar - bár szégyellem ezt így kimondani -, hogy egyszerűen nem lehet mellette nem elmenni. Hozzáteszem, nem szeretem az ilyen típusú összehasonlításokat, és azt sem gondolom, hogy mindig ez történik, sőt, tudom azt is, hogy bár 10 emberből 10 tudna hasonló példával szolgálni, biztos sokan reménykednek, hogy velük ez így nem eshet meg, de még abban is biztos vagyok, hogy akadnak, akik megosztanának néhány olyan esetet, amikor kellemes csalódással távoztak egy egészségügyi intézményből. Sajnos azonban a magyar egészségügynek olyan rossz a marketingje, hogy a pozitív tapasztalatok sem hozzák már ki a mélyvízből. És ezen az elmúlt vasárnap velünk történtek sem fognak segíteni. De nem szaporítom a szót, íme a sztori.
Van ugye, hogy az emberre rátör a fájdalom. Lényegtelen, hogy mi okozza, de ugye az már kevésbé, hogy mikor. Mert vannak azok a szituk, amikor egyáltalán nem mindegy, mikor fájunk. Például vasárnap kora este nem szabad. Mert akkor a kórházakban ügyelet van, és az orvosok és ápolók a legkevésbé sem akarnak olyan emberekkel foglalkozni, akik
1. ahelyett, hogy várnának, amíg teljesen elmúlik az istenverte fájdalom, egyből a kórházba rohannak, (mert mondjuk az a görcsöktől kékülő illető nemrég egy elég súlyos betegség miatt hónapokig állandó orvosi felügyeletre szorult)
2. nem magyar állampolgárok
3. képesek a fájdalom helyét pontosan meghatározni (a pontos szó ez esetben azt jelenti, hogy latinul, az izomcsoport minden elemét)
4. és neadjisten feltesznek egy egyszerű kérdést az orvosnak, ami esetleg utal egy magától értetődő, egyszerű rutinvizsgálatra. Na azt hiszem, ez utóbbi verte ki végképp a biztosítékot.
Felfogtam, hogy a magyar egészségügyben dolgozók belefásultak a kilátástalanságba, a csóróságba, az állandó stresszbe, és mindenbe. De ez nem azt jelenti, hogy egy össze-vissza görnyedő, kiszolgáltatott emberrel, aki gyakorlatilag sem ülni, sem állni, sem feküdni nem tud, így bánjanak.
Eleve abszurdnak tartom a következő kérdést, amit a kórházi alkalmazottak tettek fel: "Maga miért ide jött?" No, vajon mégis miért? Talán mert vasárnap este sem a benzinkúton, sem a belvárosi kávézóban nem írnak fel receptre fájdalomcsillapítót? Vagy mert az emberszabású társadalmi lények többsége feltételezi, hogy a kórházi ügyeleten hasonló állapotban lévőket látnak el? A többség ugyanis unalomból jár vasárnap este kórházba, mert akkor már ugye nincsenek nyitva a boltok, és a tv-ben is csak a gagyi műsorok, meg a százéves filmek ismétlései mennek, és a mozijegy drágább, mint a vényre kapható gyógyszerek többsége. Mégis hova kellett volna mennünk? Az állatkertbe? Vagy a vasútállomásra? Értem, hogy a legtöbb betegségre nagy tételben vásárolhatunk gyógyszert a szomszéd kocsmában, de valahogy ez a csürhe népség feltételezi, hogy a pálinka csak rövidtávon megoldás.
No mindegy, az egy óra várakozás, a tanácstalanság, és a stressz mindannyiunkból kiváltotta azt az érzést, amihez hasonlót akkor tapasztalunk, amikor reggel a WC mellé ülünk. Felment a pumpa de úgy rendesen, mindenkiben. Úgyhogy elindultunk. Nem messze, csak Bécsbe. Győrből. Nem azért, mert másik ország, nem azért, mert más egészségügyi rendszer, hanem azért, mert untuk a nemtörődömséget. Persze mondanom sem kell, hogy óriási a különbség. Felháborítóan nagy. Az elsősegély bejáratánál egy hölgy futott (nem kocogott, nem nézelődve sétálgatott, nagy betűkkel, hogy mindenki hallja, ismétlem, FUTOTT) ki hozzánk, hogy megkérdezze, miben segíthet, majd miután elmondtuk, miért is vagyunk ott, ahol, bekísért minket a váróba, megmutatta, hol veszik fel az adatokat, hol tudunk leülni, és udvariasan kérte, hogy legyünk türelemmel. Én szó szerint tátott szájjal lestem (biztos gondolták jópáran, hogy én szorultam ápolásra, de meg kell nyugtatnom - vagy épp elszomorítanom mindenkit - nem). Nem vagyunk mi a királyi pár, de még csak híres emberek sem, és senkiből nem ömlött a vér, nem volt nyílt törés látható, sem hasonlók. Mégis úgy fogadtak minket, mint amikor valaki a fejével a kezében ballag be a sürgősségire, és nem fogta fel, milyen komoly veszélyben van az élete.
Pár perc várakozás után sorra is kerültünk, azonnal EKG, majd röntgen (a győri kórházban még csak véletlenül sem feltételezték, hogy a hát fájdalma esetleg utalhat valamelyik fontos szerv rendellenes működésére, úgyhogy természetesen az EKG-t azonnal ignorálták). Szerencsére ez csak a rutineljárás része volt, és nem kaptunk beutalót a tüdőgondozóba. Ellenben betegtologatót és kerekesszéket a vizsgálatok idejére szó nélkül. És arról is pontos információt kaptunk, hol találunk ügyeletes gyógyszertárat, melyik van a legközelebb a lakásunkhoz, és hogyan jutunk el oda. Az orvosi ellátás is lényegesen különb volt, mint amit eddig Magyarországon tapasztaltam. Pedig higgyétek el, mióta megszülettem, többet voltam egészségügyi intézményben, mint strandon. Annyi varratheg van rajtam, hogy lassan az összes izmomat fel lehetne címkézni velük. És hozzáteszem, szinte kivétel nélkül voltam olyan szerencsés, hogy megtaláltam a legtürelmesebb, legfelkészültebb, legalaposabb orvost. Csak a probléma itt kezdődik; hogy nekem keresni kellett. Tehát az ilyen típusú egészségügyi alkalmazottak nem jönnek maguktól. És ezt nagyon szomorúnak tartom, mert a bécsi kórházban még a legrosszabb, legelviselhetetlenebb betegekkel is olyan türelemmel bántak, hogy azt tanítani lehetne.
Szomorú, és fájdalmas ezt leírni, mert nem szeretem, amikor szülőhazámról csak ilyen szomorú dolgokat tudok megosztani. És tudom, hogy ezt az egészet nem fogom tudni megváltoztatni. De csak remélni tudom, hogy ez egy egyszeri és kivételes eset volt, amikor a győri kórház ápolóinak és orvosainak egyszerűen rossz napja volt. Csak sajnos nagyon tartok attól, hogy ez egyáltalán nem igaz.
