Ez a hónap éppoly szeszélyesen alakult, mint az időjárás. Hetek óta csak lótunk-futunk, bár igyekszem a lehető legkevesebbet lótni; nem vagyok teljesen tisztában a szó jelentésével, de azt hiszem, az általam valószínűnek vélt értelemnek sajnos mégis sokszor kénytelen vagyok eleget tenni. Danielnek a suli roncsolja az energiareceptorait, nekem néha a munka. Ebből kifolyólag, meg az esőből, ami most éppen pont nem esik, mindketten úgy éreztük, a legjobb, ha májusban - aktuális programsorozatunk keretein belül - friss levegőt - vagy legalábbis frissebbet - szívünk, természetesen, ha a Föld nevű bolygó is úgy akarja. Így aztán hegynek eredtünk.
Bécsben nem sok van, inkább csak domboldal, úgyhogy helyesbítek: domboldalnak eredtünk. Szerettünk volna egy egész napot a szabadban, sok-sok őshonos élőlény társaságában tölteni, kicsit a fűben hemperegni, virágokat szagolni, futrinkát begyűjteni. Sajnos azonban nekem közbeszólt a munka, be kellett ugranom délelőtt az egyik kolleginát helyettesíteni, így fáradtan, és nyűgösen indultunk kora délután útnak, valahová, ahol galamb se jár, de legalábbis nem feltűnő helyre piszkít.
A pontos GPS koordinátákat sajnos nem tudom, így fogalmam sincs, hová vetődtünk, mindenesetre Bécs külterületén találtunk egy szép dombot, ahol szőlő, bodza, vadrózsa és buxus terem. Meg egy csomó csalán/csollány/csallány vagy mi a kukoricakóró, amibe a változatosság kedvéért nekem is sikerült belefeküdnöm.
Valahol a házak között leállítottuk az autót, és elkezdtünk az égiek felé baktatni. Félúton kiköptem a tüdőmet, az út hátralévő részén pedig már a vesémet, és a májamat is. A vérnyomásom soha nem látott magasságig röpült, a véráramomban meg olyan kevés oxigén volt, hogy az a mennyiség egy parkolópályás bolhának sem lenne elég. Szégyen ide, vagy oda, hiába a sportmúlt, az utóbbi hetekben úgy eltunyultam, hogy pillanatok alatt olyan állapotba kerültem, mint a sivatagban lezuhant helikopter pilótája, aki már napok óta vonaglik, hogy végre vizet is lásson. Aztán nagy nehezen (nekem úgy tűnt jó, ne vitatkozz, kétszáz méter hegymenetben igenis sok) találtunk padot, természetesen azonnal ledobtam a seggem, elővettem a papírtányérokat, és nekiálltam szendvicset gyártani. Nem kellett nagy gógyi, hogy kitaláljam, hogy súlyos kraftveszteségem legfőbb oka, hogy a gyomrom órák óta csak port zabált, és a szmogos levegőnek viszonylag alacsony a tápértéke.
Miután borsónagyságúra összeszűkült gyomromat csurigtöltöttem három fullextrás szenyóval, jöhetett a buborékolás, a hempergés és a csalánkiütés. Nekem ugyanis jó ötletnek tűnt, ha veszek szappanbuborékfújó izét, természetesen Micimackóst, és a fűbe ültetett fényképező elé bugyborékokat fújok, miközben az nagyokat villant a vakujával. Abba azonban nem gondoltam bele, hogy 500 km/órás szélsebességnél a buborékok nem a fotoapparat elé röppennek, hanem sorra kipukkannak.
Így sok fotót nem is igazán sikerült készítenem, jót meg végképp nem. De legalább friss levegőt szívtam, és beláttam, hogy belátom Ausztriákia fővárosát, ami a magasból, napsütésben (és olykor-olykor viharos szélben) lényegesen üdítőbb látvány, mint taposómagasságból.
