Egy igazi vásott kölyök, egy rosszcsont, egy ördög. Rémületben tart. Rettegésben. Tiszta para vagyok, félek, sosem lesz nyugalmam. Nem tudom, hol rontottam (rontottuk) el. Még csak 5 hónapos, de már minden lehetséges bűntényt elkövetett, amit el lehet.
A vérében van a garázdaság. Amit tud, lerombol, ledönt, szétszed, eldug. Ő Alice, aki úgy döntött, kialakítja a maga Csodaországát. Sokszor nem tudom, sírjak, vagy nevessek. Fel voltam készülve mindenre, ami egy macskával jár, de arra nem, hogy ő még így is meg fog leckéztetni. Csak néhány példa. A szék az övé. Ha nem, elég, ha csak egy pillanatra állsz fel, Alice elfoglalja. A tollakat imádja. Eldugni. Az ágy alá, vagy a szekrény alá. Mindegy, a lényeg, hogy ne legyen ott, ahol az embernek szüksége lehet rá. De ugyanezt műveli a radírral, a hajgumikkal, és gyakorlatilag mindennel, ami mozdítható. Lopja a poháralátéteket is. Ha kell, kiszedi a pohár alól, és természetesen cafatokra tépi, mert ahhoz úgyis elég nagyok a fogai. Apropó fogak. Meg volt nagy fogváltás, ám a fogtündért kicsi Alice hiába várta. Esze ágában sem volt jönni. Viszont legalább viccesen nézett ki a macskusz, nagyjából, mint egy rozmár. De mielőtt bárki azt gondolná, nem vagyok oda ezért a vérengző fenevadért, téved. A cicus imádni való. Minden rosszaságával együtt. Függetlenül attól, hogy hajnalban randalíroz, hogy leszórja a cuccokat, hogy botanikusnak érzi magát, és önkényesen megkapálja a virágaimat, függetlenül attól, hogy alkalom adtán zacskóba bújik, és repülő nylonnak képzeli magát, függetlenül attól, hogy felmászik a szekrényre, majd egy jól irányzott mozdulattal mögé esik. Sőt, még azt is elnézem neki, hogy miközben én lázasan fekszem az ágyban, ő kimegy a konyhába, és megeszi a Daniel által készített ebédemet. Alice rossz.
