Vannak olyan kiváltságosok (mint szerény, de annál szélesebb arcszerkezettel megáldott személyem), akik megtehetik, hogy megkínálják magukat a Természettudományi Múzeumban csokifondüvel. Hogy hogy került oda az édességszökőkút? Nem tudom. Valószínűleg valaki jó erősen felmarkolta és bevitte. Vagy ketten voltak, esetleg zsúrkocsira tették, és úgy cipelték oda. Mindenesetre ott volt, pont akkor, amikor én is. De kezdjünk mindent az elejéről. Márciusi Bécsnéző körútunk amolyan túinwan volt. A reggelt egy kicsit sem csóri manufaktúrában kezdtük, méghozzá a Demel nevezetű kávézóban, ahol nem mellesleg csokikereskedés és marcipánmúzeum is működik.
Daniel, amint beléptünk, viccesen meg is jegyezte, hogy nem lesz occsó a reggeli. De még milyen igaza volt (bármily nehezemre is esik bevallani néha, hogy egy hímneműnek is lehet igaza) ...
Egy nem túl extra csészében érkezett asztalunkhoz az a bizonyos forró csoki, ami még a vaskos pénztárcákból is kiveszi a lényeget: 5,20 eurot bögrénként. Forintosítva az több mint ezeöccá'. Valószínűleg Demelék nevét kellett megfizetni, meg a festményeket a falon, vagy azt, hogy az első kerület egyik legismertebb utcájában vagyunk (lehet az árban már benne foglaltatik a dolgozók éves parkolóbérlete). Tény, hogy nagyon finom volt a reggeli, de valljuk be, ez az ár elég húzós még akkor is, ha házi csokiból, profi cukrászok készítették. A kávézó egyébként arról nevezetes, hogy a látogató végigskubizhatja, hogyan lesz a pépesített mandulából nyuszi.
Mivel az egész nap sem nekem, sem ama ékezet nélkül íródott nevéről elhíresült fiatalembernek nem állt rendelkezésére, a helyszínt elhagyva beballagtam dolgozni.
Néhány óra munka után pedig átslisszantam oda, "ahol a művészet és a természet találkozik", vagyis a Naturhistorisches Museumhoz.
Már az épület külső megjelenése is valami csoda, nem beszélve a belsejéről, ahol aztán tényleg van mit bámulni. És nem csak a gyémántokra meg a briliánsokra gondolok.
A falakat gyönyörűszép freskók díszítik, és minden emelete dugig van érdekesebbnél érdekesebb lényekkel, képződményekkel. Van például cápatetem, megrágott szörfdeszka, kitömött páva (én a kolibrit kerestem, de nem találtam), és egy csomó csonttá soványodott, valaha jobb napokat látott kisállat.
Egyébként aki keresi (nem kell túlságosan sokáig), megtalálja itt a Willendorfi vénuszt.
Tudjátok, azt a kőnénit, aki a termékenység egyik legismertebb szimbóluma, és akiről olyan sok dolgozatban be kellett anno számolnunk. Amúgy szerintem egész jól tartja magát, egyáltalán nem látszik rajta, hogy 25 000 éves. És a T-Rex csontvázon sem látszik, hogy túlélte a kréta-kor pusztulását. Ami a múzeum mellett szól még, az a nyitva tartása, ami szintén kedvez a dolgos népnek, hisz szerdánként este 9-ig látogatható. Ráadásul - mint utólag megtudtuk - ilyenkor sznobulni is lehet, ha ugyanis asztalt foglalsz (cirka 50 ajróért), exkluzív vacsit tálalnak fel. Ottjártunkkor a kínálatban szerepelt a lazacfilé, a szójacsíra saláta és a csokifondü, amibe mi szemtelenül bele is kóstáltunk. Mentségünkre legyen mondva, hogy nagyon éhesek voltunk már, olyan szinten, hogy még néhány perc táplálék nélkül, és kiskanállal szedtek volna össze mindkettőnket a padlóról.
