Rinocéroszpulykatevezsiráf

Hogy miért ez? Mert sok állatságot hordok össze, ami néha fáj, mint egy rinocéroszrúgás, gusztustalan, mint a pulyka csőréről lelógó izé, olykor púp mások hátán, de az is lehet, hogy kiemelkedik a tömegből, ahogy a zsiráf teszi...:D Mindenesetre sokszor nagyon tud fájni

Naptár

március 2024
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3
4 5 6 7 8 9 10
11 12 13 14 15 16 17
18 19 20 21 22 23 24
25 26 27 28 29 30 31

Jól megmásztam Sárit

2013.04.17. 11:05 rinoceroszpulykatevezsiraf

Történt, hogy Húsvét vasárnap rokonlátogatóban voltunk. Tesó kocsijával mentünk, mert az villámgyors, meg kényelmes, de legfőképpen elég nagy ahhoz, hogy mindenki jól bele tudja oktojálni magát. Emlékeztek még, milyen idő volt Húsvétkor? Hideg, hó, eső, jég, latyak, fagy, szél, morgolódás, nemakarom, miegymás. Miután jó alaposan meglátogattuk a rokonokat, hazajöttünk, s gondoltam én, majd villámgyorsan továbbállok Sárikámmal.

Örültem, hogy végre kicsi sárgámat vezethetem, hisz az utóbbi időben úgy elhanyagoltam, hogy ha kutya lenne, Bostonban már bíróság előtt állnék állatkínzásért, és bilincsbe verve könyöröghetnék a bírónak, hogy csak még egyszer had tankoljam meg!.

Szóval hazaértem, összecsomagoltam a sütiket, amiket elvinni készültem, apu készségesen hozta utánam, majd jött a felismerés. Gomb megnyom, ajtó nyit. Anélkül ugyanis nehéz lenne beülni a kocsiba. Megoldható, de sérülés nélkül ritkán megy.  Mondom nyit! Sári! Tárd szét karjaidat, és engedj be! Sárgaság!!! Nyisd ki az ajtót! Sári!!! Ajtóóó!! Be akarok ülni! Hideg van! Gomb megnyom még egyszer, és még egyszer! Nyit! Sári! Megparancsolom, hogy nyitódj ki! Ó te jó éééég! Sári sztrájkol. Nem kapott fizetést, így nem dolgozik. Tüntet, bár transzparenseket nem látok, de ettől még sztrájk van. Gondoltam, néhány kedves szóval csak elérem, hogy Sára tárt karokkal fogadjon. Mondom neki: Hé te szőkeség! Minél inkább húzod az időt, annál inkább idefagyunk. De nem. Csak nem akar engem.

Egy hirtelen ötlettől vezérelve jónak találtam, ha felnyitom a csomagtartót, elvégre az nehezebben tud befagyni. Ötlet működőképes, Sári rektálisan inzultálva, végbéltükrözés sötétben, hóban, fagyban, szabad levegőn, de azért bejutottam a kocsiba. De a süti kívül maradt, és ha nem csukom le a csomagtartót, elindulni sem fogok tudni. Úgyhogy kinyitottam belülről az ajtókat, pontosítok: elhúztam a kart, amitől nyitottá válik az autó, beindítottam a motort, majd szépen kimásztam ott, ahol be. Még szerencse, hogy vagyok annyira laza, hogy észre sem veszem, ha időközben egy-két végtagom fennakad, leszakad, vagy beszorul valahová. Úgy nézhettem ki, mint a fába szorult féreg, aki nem üvölt, hanem röhög.

Ezalatt fater lenyomott három maratont a sütikkel, és közben, Knézy Jenő módjára közvetített, hogy nyomatékosítsa, az ajtó még mindig nem nyílik. Miután kijutottam a sárga tengeralattjáróból, lecsuktam a csomagtartót, hogy az ablakfűtés is működjön. Csakhogy sem a jobb, sem a bal ajtó nem mozdult még 10 perc után sem. Holott hallani lehetett a hangokat, ahogy erőlködik. Már alig látszott néhány jeges csík az illesztéseken, amikor felkapcsolt a fejemben a lámpa: lehet, hogy kéne egy pótkulcs, amivel a zárat feljebb tudom izgatni, akkor talán megadja magát.

És igen! Laza háromnegyed óra könyörgés, ima, hitegetés és pszichológiai hadviselés után végre kinyílt az ajtó, így édesapám is tehetett egy újabb kört a tálca sütivel, ami addigra már úgy nézett ki, mint egy tál összeturmixolt, teszínhabos-kókuszos virágföld. Gondolhatjátok, mire Győrbe értem, már palacsintatöltelékké vált. Így aztán kanállal ettük, de a lényegen nem változtatott. Viszont azóta Sárikámat nem hanyagolom, minden hétvégén kap simogatást, ölelgetést, és végre a jó időben napozhat, nem pedig hófogóként parkol. 

Szólj hozzá!

Tinó tanul

2013.04.04. 19:44 rinoceroszpulykatevezsiraf

Mert különben ökörnek érezné magát. Bár eddig is tanulgattam önszorgalomból, és hatékonynak is tűnt, amit beletukmáltam az agyamba, de már régóta éreztem, hogy egy kicsit erősebb mankóra lesz szükségem, mert ami most van, az már itt-ott megkopott, kezdett repedezni is, és különben sem lehet mindent hangoskönyvből meg innen-onnan megjegyezni. Habár pedagógiai módszereket jól ismerem, hisz a főiskolán sikerült erőteljesen belebifláznom azokat, a gógyim egyszer csak megálljt parancsolt, és rám kiabált, hogy mégsem vagyok olyan hatékony, mint azt én gondolnám. Úgyhogy összeszedtem magam, alaposat kutakodtam, és megtaláltam azt, amire igazán szükségem volt.

563677_10200594803546454_1628524266_n.jpg

Tudva levő, hogy viszonylag jól beszélek németül, de a magyar nyelv számára a német egy végeláthatatlan labirintus, aminek minden sarkában egy nyelvi feladvány van, amit aztán a továbbhaladás érdekében meg kell oldanunk. Csak hogy néhány példát mondjak: a német nyelvben nem használják a fekete leves kifejezést, így fogalmuk sincs, mitől schwarz az a bizonyos Suppe. Vagy például ha valakinek betörik a feje; azt mi akkor mondjuk, ha felreped a bőr, és évszázados múltra tekintő, ámbár igencsak egyszerű orvosi módszerrel össze kell azt hegeszteni. Ha te például egy osztrák kórházba beszaladnál ugyanezzel a problémával, és magyar aggyal gondolkodva benyögnéd, hogy betört a fejed, sikítozva kergetőznének a nővérek, hogy megtalálják az elveszettnek hitt defibrillátort, és azonnal jönne dr Haus, hogy intubáljon, majd pár pillanaton belül már melletted teremne egy agysebész, aki egy, a fejedre méretezett, és a fejformádhoz igazított orvosi fémből készült küblit szorongatna, és arról akarna meggyőzni, hogy az biza tökéletesen helyettesíti a koponyacsontodat. Vagy ha már az egészségügynél tartunk; nálunk gyakori kifejezés, hogy kiment vagy kifordult a bokám/térdem/ujjam stb. Na a német nem ilyen metaforikus, ha kifordult a bokád, te már mozogni sem tudsz, és valószínű a gézt és a jódot is hozzák, mert igencsak meglepő lenne, ha ehhez nem társulna egy nyílt törés. De a számokat is máshogy képzik, és bár ezt igencsak hamar megtanulja az, aki nekidurálja magát a nyelv tanulásának, azért a gyakorlatban mégis gondolkodóba ejt minket a számolás. Például huszonhét az hét és húsz, és ha már kétszer kell összeadnunk a hét és húszat, az összesen négy és ötven. Ja, de ne panaszkodjunk a franciák még a 8-hoz is a szorzótáblát használják, ehhez képest a német egy egyszerű pontocska egy füzetben. 

Szóval úgy éreztem, ezeket jó, ha rendbe teszem az agyamba, mert hiába élek lassan második éve Ausztriában, még mindig vannak élethelyzetek, kifejezések, amik elgondolkodtatnak (megjegyzem, a mai napig nem vagyok képes formanyomtatványokat kitölteni, mert nekem a Vorname az a név, ami elöl van, és esetemben ez a vezetéknév, ami ugye nem lehet Béla, János, Amália vagy Klotild - vagy ha igen, akkor a család több tagjának is ilyen névvel kell rendelkeznie). Szóval most tanfolyamra járok, ami felsőfokú nyelvtudással rendelkezőknek nyújt nyelvi mankót, vagy valami ilyesmit. Ez lényegében azt jelenti, hogy aki középfoknál valamivel jobban beszél, de a helyesírásban gondokkal küzd, annak segít ez a kurzus. Van egy vicceske tantóbácsi, aki szívesen foglalja humoros mondatokba a lényeget, és teszi mindezt úgy, hogy a legfáradtabb napjaimon is jól eltelik az idő.

578461_4341306424757_1805140551_n.jpg

Házi feladat is van, mint az áttalános ócskolásoknak, aminek megoldásában szerencsére itthon is akad segítségem. 

Szólj hozzá!

Oskola, antibiotikum és egy kevés túlóra

2013.03.19. 16:49 rinoceroszpulykatevezsiraf

Nem akarom mindig hanyagolni a blogot, úgyhogy elhatároztam, hogy rendszeresítek, és inkább kisebb állapotjelentéseket írok. Oskolás vagyok megint, nemsokára részleteket is elárulok, lehet, hogy addig le is megy a tanfolyás. Heti egyszer vannak órák, de elég széles spektrumban dolgozunk, úgyhogy kell rá készülni is rendesen. 

Kaptam egy kis nyirokmirigy-gyulladást, amit nem tudom, mi okoz, mindenesetre nőtt egy kis Alien az artériámon, ami tök jó, mert ahogy ver a pulzusom, úgy mozog a púp a nyakamon. Még jó, hogy nem a hátamon. Képet nem kaptok, mert elájultok. Már apad lefelé, pár napig kussoltam, de a dokinak nem tetszett a némaságom, inkább adott rá antibigyotikumot, amit vízben kell feloldani. Amúgy elviselhetetlenül banános ananász íze van, aki meg akarja utálni a déli gyümölcsöket, annak ajánlom. Meg annak is, aki nem is eszik délben efféléket. Mivel a szer lazán szétcsapta a gyomromat, vettem baktériumokat, amiket meglepő módon szintén vízben kell oldani, így iszom, mint a víziló, bár így is olyan a szám, mint aki épp kimászott a Góbi-Sivatagból. 

Szerencsére a kolleginát is megfertőztem, így a hétre sikerült prognosztizálnom pár kellemes túlórát, és egy szombatot is, mert amúgy unatkoztam volna, és persze, hogy nem lett volna inkább kedvem tanulni. Félre ne értődjék a dolog, szeretem a munkámat, csak ebben a szeles-esős-hófútta márciusi időben inkább bújok a takaró alá, mint gurulok szembe szélben a villamosra. Na ennyit mára, a részletek az ajtón kopogtatnak, nemsokára beengedjük őket. 

Szólj hozzá!

Szép álmokat, Brúnó!

2013.02.18. 16:26 rinoceroszpulykatevezsiraf

Emlékszem az első napodra nálunk. Pici voltál, még a lépcsőfokokat sem bírtad megmászni. Alig egy kilósan küzdöttél, hogy felkapaszkodj a teraszra. Nehéz utad volt, egyenesen a Magyar Tenger partjáról, 30 fok melegben, autóval érkeztél. El is fáradtál rendesen, szinte azonnal elaludtál a lábtörlőn. Aztán teltek a napok, nőttél, nődögéltél.

188390_10200297963845647_1417712889_n.jpg

Emlékszem az első kirándulásodra. A Mosoni-Duna partjára mentünk. Élvezted, kapkodtad a lábaidat, csak úgy loholtál utánunk. Aztán másnap kicsit messzebb mentünk. Na ott már nem voltál olyan kitartó, úgy döntöttél, annyi luxust megengedhetsz magadnak, hogy elaludj a vízparton. Mi csak mosolyogtunk, és olvadoztunk. Nemcsak a hőségtől, hanem attól is, hogy milyen édes vagy! Arra is emlékszem, amikor először felfedezted a kerítés réseit. Megszöktél, mert látni akartad a folyót. Hisz az volt a kedvenc helyed. Ott aztán kergethetted a fácánokat, a békákat, és ugrálhattál a nádasban. Senki nem szólt rád.

Emlékszem, amikor egyszer órákra eltűntél. Mindenhol kerestünk, nem bírtuk ép ésszel felfogni, hová tűnhettél. Aztán egy kedves házaspár csöngetett. "Találtunk egy magyar vizslát, bevittük Újfalura a panzióba, de ott azt mondták, nem ide tartozik. Visszajöttünk, és elkezdtünk kérdezősködni. Azt mondták, ebben a házban lakik egy." Természetesen te voltál.

Az is dereng, amikor Balázs elvitt téged sétálni. Egyszer csak a kapuban álltál, a kerítésen kívül, és ugattál. Meguntad a természetet, inkább visszajöttél, hogy játssz a frizbiddel, amit hiába szívott már teljesen ki a nap, még mindig ugyanúgy repült, mint aznap, amikor először a szádba vehetted.

19978_1246812464342_2085881_n.jpg

 

De emlékszem az első szilveszteredre is. Na az nem volt olyan vidám. Megkötöttelek, mert féltem, hogy a petárdáktól megijedsz, és elfutsz. És valóban megijedtél. Fel is tekeredtél a betonoszlopra. Akkor döntöttem úgy, hogy az éjszakát velem kettesben, a házban töltöd. Hihetetlen, de egy pillanat alatt úgy megnyugodtál, mintha sohasem történt volna veled semmi ijesztő. 

25752_1327614484342_789428_n.jpg

És az a kellemetlen baleset? Na azt sem felejtettem ám el. Amikor anyu kétségbeesve hívott fel, hogy "a kutya fennakadt a drótkerítésen. Azóta vérzik, de nem tudom hol! " - Nem tudhatta, hisz a sérülés egy olyan intim területen ért, amit emberi szem csak alapos kutakodás után fedez fel.

Mindig az emlékemben őrzöm majd, hogy tekintettél Kitty cicára. Számodra ő volt a főnök, a falkavezér. Ha őasszonysága a lábtörlőn akart feküdni. Te mindig átadtad a helyed. Ha az ajtón akart bejönni, te udvariasan arrébb álltál, hogy a Madame önmagába vetett hite nehogy csorbát szenvedjen.

Emlékszem, amikor az egyik téli szünetben rengeteg hó esett, és mi szánkózni mentünk. Talán sohasem voltál olyan felszabadult a hóban, mint akkor. 

600012_10200298006326709_1608774256_n.jpg

De hogy most hogyan lesz tovább, azt nem tudom. Szomorú vagyok. Mérhetetlenül. Az elmúlt két-három hónapban furán kezdtél el viselkedni. Voltak jobb napjaid, de rohamosan romlott az állapotod. Hiába kerestük a baj forrását, nem találtuk. Te csak sírtál, de nem tudtad elmondani, mi bánt igazán. Aztán néhány napja megszületett a diagnózis. Rák. Utolsó stádium. Menthetetlen vagy. És a betegség kimondta a halálos ítéletedet.   Mi most széttárt karokkal nézünk a semmibe, és próbáljuk felfogni, mi is történt igazán. De nem megy. Annyira nem, hogy az utolsó sorokat már zokogva írom, és próbálok választ keresni a kérdéseimre. Mert sok van. Rengeteg. Hogy miért te? Miért most? Miért így? Válasz sehol. Csak küzdök a könnyeimmel, és remélem, hogy tisztában vagy vele, hogy szerettünk. Mert vicces voltál, mert meg tudtál minket nevettetni, mert szép voltál, és mert mindig boldognak láttunk. Nekünk nem egyszerűen egy kutya voltál. A KUTYA. Így, csupa nagybetűvel. Egy igazi családtag, aki nem kapja fel többé a fejét, ha azt mondom, "Megyünk a Dunára", aki nem ül le a kapu mellé, ha látja az érkező autót, aki nem pörög az ajtóban, ha a gazdi be akar menni, aki nem ássa el félig a játékát úgy, hogy a feje éppen kilógjon, és akit nem nevezhetek többé Lajosnak, ha valami idétlenséget csinál.

Ezentúl minden rövidszőrű magyar vizslában téged foglak látni. Nyugodj békében Brúnó!

Szólj hozzá!

Rosina macskái beköltöztek hozzánk

2013.01.30. 19:49 rinoceroszpulykatevezsiraf

Egy újabb macskás bejegyzés, hogy bebizonyítsam, már mindenem megvan az "őrült macskás néni kezdő szett"-ből. Sőt, lassan már haladóba lépünk át.

Hogy ki is valójában Rosina, és mit keresnek a macskái nálunk? A történet valahol ott kezdődik, hogy 2011 decemberében megláttam egy naptárat egy könyvesboltban. Mivel én amolyan naptár-lány vagyok (nem a cérnabugyiban kacsapózban domborítós, csücsörítős, hanem a mindent feljegyzős fajta), ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy vegyek egy ilyet magamnak. Ez egy Rosina Wachtmeister művésznaptár volt, amibe nemcsak jegyzetelni lehetett, hanem nézelődni is, a könyvecske ugyanis a festőnő aprócska képeivel volt feldobva.

Rosina.jpg

(forrás)

Rosina Wachtmeister egyébként egy bécsi születésű hölgy, akit méltán nevezhetnénk "bolond macskás néninek", hisz legtöbb alkotásán cicák szerepelnek. Persze nem tudjuk, mi játszódik a fejében, miért épp a macsekok az általa leginkább kedvelt élőlények - bár nekem lenne erre néhány ötletem -, de ne is nagyon ítélkezzünk. Az érdekessége a műveinek, hogy semmi életszerűt nem láthatunk bennük, mégis olyan energiát sugallnak, hogy az képes lenne a Földet teljes erőbedobással bevilágítani. Ráadásul a legtöbb képén az általam kedvelt színeket kombinálja.

Történt, hogy egyik hétvégén Daniel szüleinél ebédeltünk, és felsikítottam, hogy jujj, micsoda atomtuteristenkirályzsír szalvéta, Rosina cicái szerepelnek rajta. Ékezettelen társam édesanyja tudta is, mitől döglik a körülöttem zümmögő légy, azonnal meg is lepett néhány darabbal a fiók mélyén, a csábos tekintetek elől rejtegetett szalvétákból. Na ekkor derült ki, hogy én az úgynevezett "macskusz mániákusz gyógyíthatatlanusz" nevű elmebetegségben szenvedek, s ez a kóros állapot a szalvéták láttán aztán óriási lendülettel felszínre tört. Azóta is bugyog. Amúgy imádom a kutyákat is, - csak hogy gyorsan kompenzáljak az ebpártiak előtt, - kicsit sajnálom is, hogy nem festett Rosina a macskái mellé ebeket, de mivel  ez most egy macskás bejegyzés, azt hiszem, a konkurencia ennél több szerepet nem is kaphat ma ezen az oldalon. Szóval a szalvéták a birtokomba kerültek, én meg úgy döntöttem, nem használom el őket holmi zsíros étel kézzel történő elfogyasztását követő mindennapos cselekedetre, hanem méltó helyre teszem őket a lakásban. Úgyhogy elkezdtem gyártani.

Rosina2_1.jpg

Először csak egy zacskótároló dobozkát készítettem, amiben azok a tasakok vannak, amiket arra használunk, hogy Alice macskaalmát beleszórjuk.

Rosina1.jpg

Aztán egy fém kávésdobozt alakítottam át tárolódobozzá. Majd úgy döntöttem, az üres falakat is feldobom kissé, így két miniképet akasztottam fel.

Rosina3.jpg

Amúgy egy óriási Rosina-alkotásom is van; Danielnek egyszer megjegyeztem, hogy majd elmehetnénk venni a falra egy Wachtmeister-puzzle-t, mert a kanapéhoz az illik, ékezeteitől megfosztott társam pedig másnapra meglepett eggyel. Amit aztán közösen kiraktunk és bekereteztünk. Végül Rosina cicusainak társaságában teljesen elmacskásodtunk. 

Szólj hozzá!

Kétszer kettő

2013.01.08. 00:46 rinoceroszpulykatevezsiraf

Azaz két év, két ember, két ország, és két világnézet. Nehéz lenne most valahogy úgy alakítanom a blogot, hogy ne kerüljön ide valami csöpögős, nyálas bejegyzés. Igyekszem megerőltetni magam. Vannak, akik azt mondják, nincs szívem, vagy ha van, az is csak a pálinkáért dobog. Pedig van, csak néha nehezen mutatom ki az érzéseimet. De van egy ember az életemben, aki felé időszakonként több érzelmet táplálok, mint amennyit a világ összes emberszabásúja felé tápláltam egész életem során. Vele együtt is élek, mert így hozta a sors, a végzet, a vonat, vagy épp egy kamion tele kacatokkal -, nevezze mindenki annak, aminek akarja. Úgy alakult, hogy eltöltöttünk Daniellel két évet egymás mellett, és jószerével mondhatom, hogy még mindig nem tervezek megszabadulni tőle, pedig általában ennyi idő alatt már rég az agyamra tud menni bárki, vagy én szaggatom szét más szürke állományát. S hogy miért érzem olyan biztosnak, hogy nem fogok köveket erősíteni ékezettelen társam lábára, és lelökni egy híd tetejéről? Egyrészt mert nem vagyok akkora testi fölényben, másrészt pedig azért, mert nem látom indokoltnak. Jól megvagyunk, élvezzük egymás társaságát, szívesen teszünk a másik kedvére, és legfőképpen kitartunk egymás mellett akkor is, ha a másik jövőbe vetett hite egy pillanat alatt összeomlik, mint egy vályogkuckó. Sajnos ez a két év nem volt épp álmaink netovábbja. Sok tragédia ért mindkettőnket. Volt itt minden rossz, amiből egy embernek egy élet során egy is elég; vesztettünk el  családtagot, barátot, munkát, pénzt, volt betegség, szívfájdalom, döbbenet, igazságtalanság, hazugság  csalódottság, és sokminden más, minek puszta említése is gyötrelmes érzéseket generál. Mégis egy biztos: mi összetartottunk, mert tudtuk, hogy csakis egymásra számíthatunk. Persze a mi kapcsolatunk sem tökéletes, vannak dolgok, amikben nem értünk egyet, amit másképp gondolunk, és még normálisan veszekedni sem tudunk. De nekünk ez így jó, hisz ezek mi vagyunk, s mi ettől vagyunk azok, akik. És talán ettől tesszük a másikat is azzá, aki. Nem vagyok egy dátummegjegyzős típus, de tudom, hogy Danielnek ez fontos, így én is megtartom magamnak. Ahogy azt az elmúlt két évet is, amit együtt töltöttünk el. S csak remélni tudom, hogy még hosszú-hosszú évekig hasonló érzéseink lesznek egymás iránt. 

Szólj hozzá!

Hallowien - a bécsi temető legendája

2012.12.04. 16:51 rinoceroszpulykatevezsiraf

Sötétbe borult Bécs, a villamosok is csak ritkán járnak. Ember alig lohol az utcákon. Nem hallatszik más, csak a fák ágainak egymáshoz csiszolódása, és a hűvös, őszi szél játéka a lehullott falevelekkel. Valahol, a város egy sűrűn lakott kerületében, egy szűk utcában járunk. Ott, ahol az emberek eltűnnek a látómezőből, amikor leszáll az éj. Hisz ebben a negyedben sokminden történt már. De mindezekről csak a rideg falak, a komor, robosztus, ajtók nyilatkozhatnának. De azok hallgatásra vannak ítélve.

Hirtelen egy csattanás hallatszik. Mintha egy autó ajtaja csapódott volna be. A szemét között túrkászó patkányok egy szempillantás alatt tova tűnnek a járdáról. Valóban egy autó volt, amiből egy csapat kíváncsi külföldi száll ki. Fiatalok, tele élettel, energiával. Arcukon a boldogság, a jövőbe vetett hit ragyog. De még nem tudják, mi vár rájuk csak azt, hova készülnek. Első blikkre tanácstalanul néznek körül a környéken, de akkor egyikük megpillant egy temetőkaput. A hatalmas, betonkerítéssel szegélyezett vaskapu előtt egy kopott, pókhálókkal  szinte teljesen befedett tábla mutatja a helyes irányt.

-"HALLOWIEN. Jó helyen járunk!" Kiált fel markáns hangon egy magas, sötét hajú fiatalember.

hallowien1.jpg

-Jobbra mutat a tábla, menjünk arra." - szól egy csinos, rövid hajú lány.

Így az öt fiatal elindul a helyesnek vélt irányba. Egy szűk ösvényre térnek, s ahogy tovább haladnak, a temetőbe jutnak. De ez a temető más, mint amit ember valaha Mindenszentek idején láthatott. Ez a temető nemcsak sírokkal van teli. De állj! Mielőtt körülnéznénk; az öt fiatal útjába 2 fura szerzet áll. Egyikük - egy férfi - szeme kékjét furcsa fekete árny szegélyezi. Szája feltűnően kontúros, míg fehér bőrén az élet apró nyoma sem látszik. Ruhája fekete, akár a holló. Társa, egy nő, fekete alapon, vörös pókhálóval fedett cilindert visel, szemében csillogás helyett valami talányos, mindenesetre meglehetősen rémisztőt pillanthatunk meg. Talán a pókháló, ami a tekintetét körvonalazza - az okozza, hogy egy fajta ismeretlen ellenérzésünk támad, amikor arcától a visszacsatolást várjuk. A ruházatát is a vér és a sötétség harmóniája uralja. Mindent összevetve, a pár úgy fest, mint akik egy rejtélyes, ismeretlen, síron túli világból érkeztek. Nem tudni honnan, nem tudni miért.

-Gyertek be, már vártuk az érkezéseteket" - szólalnak meg egyszerre.

hallowien3.jpg

Az öt fiatal naivan belemegy a játékba, és követi az idegeneket. A 2 huszonéves lányból és 3 nagyjából hasonló korú fiatalemberből álló társaság csak ekkor néz körül.

hallowien6.jpg

A temető tele pókokkal, patkányokkal, denevérekkel, és mindenféle ismeretlen lénnyel. Szinte mindennek szeme van, és alig látni bármit, ami nyugalmat árasztana.

hallowien2.jpg

Hirtelen felgyorsulnak az események. Az öt fiatal szempillantás alatt átváltozik. Arcuk eltorzul, zölddé, kékké vagy épp fehérré változik. Egyikük darabokra hullik szét, majd szedi össze magát szinte ugyanennyi idő alatt. Másikuk szája nyúlik meg, majd heged be a másodperc tört része alatt.  Nem tudni mi történt, de a 2 fura idegen összenéz. A férfi megszólal.

-Megint sikerült a tisztalelkűeket magunkhoz csábítani.

-Azt hiszem, a sorsunk megpecsételődött! -válaszolja társa.

Ám az öt fiatal erősebb annál, hogy engedjen a síron túli erőnek. Egyszerűen nem tesznek mást, csak keresik a menekülés lehetőségeit.

hallowien4.jpg

Miután azonban feltűnik nekik, hogy a temető furcsa energiája nem engedi a lelkeket távozni, rájönnek, nem is kell elhagyniuk a betonkerítéssel szegélyezett sírkertet. Elég, ha szóra bírják a két fura szerzetet, hátha véletlenül mondanak valamit, ami megmentheti az öt fiatal életét.

A két ijesztő idegen beszélni kezd:

-Valaha mi is normális emberek voltunk, emberi értékrenddel, hétköznapi viselkedéssel. Ám egy napon minden rosszra fordult. Sorra értek a csapások minket! Egyetlen örömünk egy kis, szürke macska volt. Ám azt nem tudtuk, hogy ez a macska egy transzcendens világból érkezett, és küldetése van. A küldetése az, hogy rabolja el a lelkeket, és keressen egy párt, akik képesek gondoskodni Hallowienről, a tiszta lelkek temetőjéről. Hogy hogy jutottunk ide? Nem tudjuk. Egy este a szokásos menet szerint vacsoráztunk, majd lefeküdtünk aludni. Azóta nem ébredtünk fel. Itt vagyunk, és teljesítjük feladatunk, becsalogatjuk az embereket. Ha szerencsénk van, találunk 5 olyan embert, akik felébresztenek a csipkerózsika-álomból.

hallowien5.jpg

Ekkor az egyik fiatal megszólal: Ha ti nem találtatok kiutat, mi hogyan találhatnánk?

- Egyszerű! - válaszolja a pókhálókkal körbefont lány.- Meg kell találnotok azt a varázsitalt, mely felszabadítja a lelkeket. A neve: Véres agyvelő. 

- De hisz' én ezt a receptet ismerem! Bár még sosem mertem elkészíteni, de tudom, mi kell hozzá! - szólalt meg a fiatalember, kinek arca ekkorra már olyan volt, mint egy emberi bőrből készült patchwork. 

-Kezdjünk hozzá! -szólaltak meg a fiatalok, szinte egyszerre, és szorgosan elkezdték gyűjtögetni a denevérszárnyat, vadgesztenyét, a szellemtököt, elkészítették a pókhálóenzimet, hozzákevertek némi patkányagyvelőt, és addig főzték, míg mindez vörös színre nem váltott. Ekkor megitták a varázsnedűt, és láss csodát: a temető kivilágosodott, virágba borult a mező, a fura lények, a pókhálók és az ijesztő gallyak eltűntek, és az arcok visszanyerték eredeti színüket, formájukat. 

Itt a vége fuss el véle, idén nálunk ilyen volt Halloween! Köszönjük az éltető nasit és az italokat, valamint az elmaradhatatlan mosogatást Lacinak és Marikának, a fuvarozást Tesónak és Danielnek, Katinak a kiváló fejeket , és hogy közreműködött a konyhában, Krisztiánnak a véres agyvelőt. A kiegészítőkért hálás köszönet Daniel szüleinek, és anyukámnak a sok-sok ötletért és a tömérdek celluxért. A díszlet elkészítésében közreműködött Daniel, néha belekontárkodott Alice - a temetőrongáló, de jelentem, itt szinte minden hómméd készült, ragadtam is rendesen a barkács-lakktól. 

Szólj hozzá!

Kórház az idegösszeomlás szélén

2012.11.16. 21:13 rinoceroszpulykatevezsiraf

Sokat gondolkodtam, hogy megosszam-e ezt a bejegyzést, mert nem akartam, hogy a hirtelen indulatok vezéreljenek, de aztán rájöttem, hogy ami történt, annyira tipikusan magyar - bár szégyellem ezt így kimondani -, hogy egyszerűen nem lehet mellette nem elmenni. Hozzáteszem, nem szeretem az ilyen típusú összehasonlításokat, és azt sem gondolom, hogy mindig ez történik, sőt, tudom azt is, hogy bár 10 emberből 10 tudna hasonló példával szolgálni, biztos sokan reménykednek, hogy velük ez így nem eshet meg, de még abban is biztos vagyok, hogy akadnak, akik megosztanának néhány olyan esetet, amikor kellemes csalódással távoztak egy egészségügyi intézményből. Sajnos azonban a magyar egészségügynek olyan rossz a marketingje, hogy a pozitív tapasztalatok sem hozzák már ki a mélyvízből. És ezen az elmúlt vasárnap velünk történtek sem fognak segíteni. De nem szaporítom a szót, íme a sztori. 

Van ugye, hogy az emberre rátör a fájdalom. Lényegtelen, hogy mi okozza, de ugye az már kevésbé, hogy mikor. Mert vannak azok a szituk, amikor egyáltalán nem mindegy, mikor fájunk. Például vasárnap kora este nem szabad. Mert akkor a kórházakban ügyelet van, és az orvosok és ápolók a legkevésbé sem akarnak olyan emberekkel foglalkozni, akik

1. ahelyett, hogy várnának, amíg teljesen elmúlik az istenverte fájdalom, egyből a kórházba rohannak, (mert mondjuk az a görcsöktől kékülő illető nemrég egy elég súlyos betegség miatt hónapokig állandó orvosi felügyeletre szorult)

2. nem magyar állampolgárok

3. képesek a fájdalom helyét pontosan meghatározni (a pontos szó ez esetben azt jelenti, hogy latinul, az izomcsoport minden elemét)

4. és neadjisten feltesznek egy egyszerű kérdést az orvosnak, ami esetleg utal egy magától értetődő, egyszerű rutinvizsgálatra. Na azt hiszem, ez utóbbi verte ki végképp a biztosítékot.

Felfogtam, hogy a magyar egészségügyben dolgozók belefásultak a kilátástalanságba, a csóróságba, az állandó stresszbe, és mindenbe. De ez nem azt jelenti, hogy egy össze-vissza görnyedő, kiszolgáltatott emberrel, aki gyakorlatilag sem ülni, sem állni, sem feküdni nem tud, így bánjanak.

Eleve abszurdnak tartom a következő kérdést, amit a kórházi alkalmazottak tettek fel: "Maga miért ide jött?" No, vajon mégis miért? Talán mert vasárnap este sem a  benzinkúton, sem a belvárosi kávézóban nem írnak fel receptre fájdalomcsillapítót? Vagy mert az emberszabású társadalmi lények többsége feltételezi, hogy a kórházi ügyeleten hasonló állapotban lévőket látnak el? A többség ugyanis unalomból jár vasárnap este kórházba, mert akkor már ugye nincsenek nyitva a boltok, és a tv-ben is csak a gagyi műsorok, meg a százéves filmek ismétlései mennek, és a mozijegy drágább, mint a vényre kapható gyógyszerek többsége. Mégis hova kellett volna mennünk? Az állatkertbe? Vagy a vasútállomásra?  Értem, hogy a legtöbb betegségre nagy tételben vásárolhatunk gyógyszert a szomszéd kocsmában, de valahogy ez a csürhe népség feltételezi, hogy a pálinka csak rövidtávon megoldás.

No mindegy, az egy óra várakozás, a tanácstalanság, és a stressz mindannyiunkból kiváltotta azt az érzést, amihez hasonlót akkor tapasztalunk, amikor reggel a WC mellé ülünk. Felment a pumpa de úgy rendesen,  mindenkiben. Úgyhogy elindultunk. Nem messze, csak Bécsbe. Győrből. Nem azért, mert másik ország, nem azért, mert más egészségügyi rendszer, hanem azért, mert untuk a nemtörődömséget. Persze mondanom sem kell, hogy óriási a különbség. Felháborítóan nagy. Az elsősegély bejáratánál egy hölgy futott (nem kocogott, nem nézelődve sétálgatott, nagy betűkkel, hogy mindenki hallja, ismétlem, FUTOTT) ki hozzánk, hogy megkérdezze, miben segíthet, majd miután elmondtuk, miért is vagyunk ott, ahol, bekísért minket a váróba, megmutatta, hol veszik fel az adatokat, hol tudunk leülni, és udvariasan kérte, hogy legyünk türelemmel. Én szó szerint tátott szájjal lestem (biztos gondolták jópáran, hogy én szorultam ápolásra, de meg kell nyugtatnom - vagy épp elszomorítanom mindenkit -  nem). Nem vagyunk mi a királyi pár, de még csak híres emberek sem, és senkiből nem ömlött a vér, nem volt nyílt törés látható, sem hasonlók. Mégis úgy fogadtak minket, mint amikor valaki a fejével a kezében ballag be a sürgősségire, és nem fogta fel, milyen komoly veszélyben van az élete.

Pár perc várakozás után sorra is kerültünk, azonnal EKG, majd röntgen (a győri kórházban még csak véletlenül sem feltételezték, hogy a hát fájdalma esetleg utalhat valamelyik fontos szerv rendellenes működésére, úgyhogy természetesen az EKG-t azonnal ignorálták). Szerencsére ez csak a rutineljárás része volt, és nem kaptunk beutalót a tüdőgondozóba. Ellenben betegtologatót és kerekesszéket a vizsgálatok idejére szó nélkül. És arról is pontos információt kaptunk, hol találunk ügyeletes gyógyszertárat, melyik van a legközelebb a lakásunkhoz, és hogyan jutunk el oda. Az orvosi ellátás is lényegesen különb volt, mint amit eddig Magyarországon tapasztaltam. Pedig higgyétek el, mióta megszülettem, többet voltam egészségügyi intézményben, mint strandon. Annyi varratheg van rajtam, hogy lassan az összes izmomat fel lehetne címkézni velük. És hozzáteszem, szinte kivétel nélkül voltam olyan szerencsés, hogy megtaláltam a legtürelmesebb, legfelkészültebb, legalaposabb orvost. Csak a probléma itt kezdődik; hogy nekem keresni kellett. Tehát az ilyen típusú egészségügyi alkalmazottak nem jönnek maguktól. És ezt nagyon szomorúnak tartom, mert a bécsi kórházban még a legrosszabb, legelviselhetetlenebb betegekkel is olyan türelemmel bántak, hogy azt tanítani lehetne.

Szomorú, és fájdalmas ezt leírni, mert nem szeretem, amikor szülőhazámról csak ilyen szomorú dolgokat tudok megosztani. És tudom, hogy ezt az egészet nem fogom tudni megváltoztatni. De csak remélni tudom, hogy ez egy egyszeri és kivételes eset volt, amikor a győri kórház ápolóinak és orvosainak egyszerűen rossz napja volt. Csak sajnos nagyon tartok attól, hogy ez egyáltalán nem igaz. 

Szólj hozzá!

Nem kultiváltam

2012.11.08. 21:23 rinoceroszpulykatevezsiraf

Vannak emberek, akik a marihuanát veszélyesnek, mások ártalmatlan apróságnak tartják. Egyes országokban engedélyezik, máshol tiltják, néhány helyen pedig nem tekintik főben járó bűnnek a fogyasztását. Ausztria is az utóbbi csoportba tartozik. Olyannyira, hogy marihuana kereskedések is vannak el-elszórva az ország bizonyos szegleteiben. Félre értés ne essék, nem drogot árulnak, minden, ami kereskedelmi forgalomban kapható, szigorúan thc-mentes (tetrahidrokannabinol - na ezt még elolvasni is nehéz, nemhogy leírni), vagyis hiányzik belőle az az összetevő, ami a bódulatot okozza. Így a palánták, a magok, és a különböző édességek csak ízükben, illatukban hasonlítanak a mariskára, tehát azoknak, akik szeretnék tömegesen felvásárolni ezeket a holmikat, csalódást kell okozzak. Ausztriákiában sem fognak bekábulni, hacsak nem isznak rá alkoholt. S hogy miért is került szóba most a drog?

mariska.jpg

Nemrég egy üzletben jártam, ahol vízipipákat, dohánykellékeket, és nem mellesleg cannabist árulnak. A poén az egészben, hogy az üzlet a Schülerhilfe (ez a szervezet főleg a tanulási problémákkal küzdőkért, illetve magántanulókért van) egyik kihelyezett irodája mellett található. Szóval azok, akik lemaradnak a suliban, eldönthetik, melyik ajtón mennek be. Ha mondjuk a Cannabis üzletbe tévednek, a szülőknek akkor sem kell megijednie, ott sem találnak semmi törvényen kívülit. STOP. A történet itt meg is állhatna, hiszen nagyjából ennyi lenne, amit érdemesnek tartanék megosztani Ausztria és a könnyűdrogok viszonyáról, DE... és itt a nagybetűs DE!!! Ebben az országban minden évben megrendezik a Cultiva nevű kiállítást és vásárt, ami nem más, mint minden, amit a könnyűdrogok legalitásáról tudni lehet. Ez egy hatalmas 3 napos piac, ahová Európa minden sarkából érkeznek kereskedők, hogy felsorakoztassák portékájukat. Van itt minden, mi szem-szájnak ingere. Cigipapír, dohány-aprító, hamutál, filter, uv-lámpa, növényvédő-szerek, cigarettásdobozok, sőt, még lakásbiztonsági felszerelések is.

Engem a kíváncsiság vitt oda, nem dohányzom, és életemben nem próbáltam a füvet sem, természetesen kivétel ez alól a természetben, a kertekben és a nagyvárosok zöldövezetében fellelhető valódi fű, aminek elfogyasztása maximum a világ metánkészletének gyarapításához járulna, de erről talán jobb lenne a páros ujjú patásokat kérdezni, mert nagyjából ők is ezen élnek. Szóval megérkeztünk a piramishoz (így hívják a rendezvénycsarnokot), aminek bejáratánál hatalmas gyomnövények kordonszerű elhelyezése jelezte, itt jutunk be. Sokan voltak, de egyébként sem kellett szemmel keresni a bejáratot, olyan szintű joint-szag ütötte meg az orrunkat, hogy tíz kilométeres körzetből még az is kiszagolja, akinek a szaglószervei blokkolva vannak. Egyébként azon kívül, hogy mindenféle felesleges röpianyagot osztogattak, nem sok haszna volt a rendezvénynek. Na jó, meg lehetett kóstolni a vadkenderes sört és a mariskafagyit, természetesen csakis thc nélkül, de egyébként semmit nem láttam, ami megérte volna a 15 euros belépő árát. Ami nekem hiányzott, az a tájékoztatás. Persze a többség nem azért megy, hogy diplomát szerezzen gándzsa-sodrásból, de biztos másokat is érdekelt volna egy-egy politikus, civil szervezet, esetleg híresség véleménye a kábszerekről. Vagy hívhattak volna rendőröket, esetleg botanikusokat vagy toxikológusokat. Lehet, csak túlságosan újságíró-aggyal gondolkodom, vagy csak az volt a baj, hogy nem tudtam élvezni, amit még nem próbáltam ki, igazából az ok teljesen lényegtelen. Minden esetre kábé háromnegyed óra kóválygás után sem láttam semmit, ami indokolta volna, hogy rágyújtsak egy spanglira.

Szólj hozzá!

Bütykölde - A világ egy nagy kaparófa

2012.11.05. 16:03 rinoceroszpulykatevezsiraf

Ha macskád van, tulajdonképpen semmid sincs. Ugyanis amint beengeded házadba a cicát, automatikusan kisajátítja a dolgaidat. Onnantól kezdve nincs kanapéd, nincs széked, nincs íróeszközöd, és nincs kajád. Amin feküdni lehet, azon ő fekszik, amivel játszani lehet, azzal ő játszik, amit el lehet fogyasztani, azt a őnaccsága bekebelezi. Vagy megnyalja. Vagy ellopja és játszik vele. Fekhetsz az ágyon, de akkor ő van középen, te meg valahol a két szélén, ülhetsz a székben, de akkor ő az általad éppen aktuálisan használt számítógépen, vagy könyvön hempereg.

mafa2.jpg

Az íróeszközök pedig általában éppen pont akkorák, hogy pontosan beférnek a szekrényed alá úgy, hogy onnan a későbbiekben még csak véletlenül se akarjanak kijönni. Az imént felsoroltakkal pontosan tisztában voltam. Ezért gondoltam, hogy elővigyázatos leszek, bizonyos dolgokat még idő előtt karanténba zárok. De egy kanapét nem lehet. Alice pedig pontosan tudja, hogy nemcsak fekvő alkalmatosságnak, hanem kaparófának is kiváló. Na ezt nem akartam. A kanapé nem helyettesíti a kaparófát, úgyhogy még a cica érkezésekor jeleztem Danielnek, hogy biza nekünk be kell egyet, vagy inkább kettőt szerezni. El is mentünk egy olyan helyre, ahol a macskám valószínűleg királynőként érezné magát, és meglestük, mi pénzt kérnek egy kaparófáért. Hamar úgy döntöttünk, hogy annyit nem adunk érte, rózsaszín meg nem kell (akkor még úgy tudtuk, hogy Alice Archibald, úgyhogy duplán ciki lett volna). Nem beszélve arról, hogy én csak nagyon indokolt esetben veszek rózsaszínt. Ez meg nem az a szitu volt.

mafa1_bearbeitet-6.jpg

Szóval ötletelni kezdtünk, átrágtuk, mit kell vennünk, mi mindenünk van otthon, és mi az, amit lehet esetleg mással is helyettesíteni (nem másvalakivel, hanem más dologgal). Daniellel felkerestünk egy barkácsáruházat, aztán néztünk jól ki a fejünkből, hisz arra nem számítottunk, hogy bizonyos kellékeket vagy csak ipari mennyiségben, vagy horror áron hoznak kereskedelmi forgalomba. Amire szükségünk volt: valamiféle padlószőnyeg, vagy fekvésre alkalmas bútorkárpit, természetes anyagból készült, jó erős zsinór, amin élezheti a szörny a karmait, csavarok-szögek, bútorlap, és léc a mászófa gerincének. Szerencsére utóbbi háromra nem kellett pénzt kiadnunk, volt otthon, így csak a két burkolóanyagot vettük meg, de még így sem volt olcsó. Ellenben olyanra alakíthattuk, amilyenre mi szeretnénk, és maga a szerkezet lényegesen stabilabb, mint amiket a  kisállat-kereskedésekben mutogatnak nagyjából ugyanennyi pénzért. Miután mindent beszereztünk, tesó közbenjárásával fúrtunk, faragtunk, szögeltünk, ragasztottunk, és elkészült a nagy mű. Azóta született egy újabb, gyakorlatilag azonos konstrukció, aprócska változtatásokkal.

mafa3.jpg

Alice természetesen örült az ajándéknak, azonnal kipróbálta, és azóta is rendszeresen használja, mi meg imádjuk, amikor hajnalban hallani, ahogy a körmei feszülnek a kötélen. Egyébként az egérminta Daniel ötlete volt, és természetesen ezt én is díjaztam, mert mi másra lehet egy macskának szüksége, mint néhány cinborára. 

Szólj hozzá!

Kicsi Alice nagy dobásai

2012.10.04. 18:12 rinoceroszpulykatevezsiraf

Egy igazi vásott kölyök, egy rosszcsont, egy ördög. Rémületben tart. Rettegésben. Tiszta para vagyok, félek, sosem lesz nyugalmam. Nem tudom, hol rontottam (rontottuk) el. Még csak 5 hónapos, de már minden lehetséges bűntényt elkövetett, amit el lehet.

A vérében van a garázdaság. Amit tud, lerombol, ledönt, szétszed, eldug. Ő Alice, aki úgy döntött, kialakítja a maga Csodaországát. Sokszor nem tudom, sírjak, vagy nevessek. Fel voltam készülve mindenre, ami egy macskával jár, de arra nem, hogy ő még így is meg fog leckéztetni. Csak néhány példa. A szék az övé. Ha nem, elég, ha csak egy pillanatra állsz fel, Alice elfoglalja. A tollakat imádja. Eldugni. Az ágy alá, vagy a szekrény alá. Mindegy, a lényeg, hogy ne legyen ott, ahol az embernek szüksége lehet rá. De ugyanezt műveli a radírral, a hajgumikkal, és gyakorlatilag mindennel, ami mozdítható. Lopja a poháralátéteket is. Ha kell, kiszedi a pohár alól, és természetesen cafatokra tépi, mert ahhoz úgyis elég nagyok a fogai. Apropó fogak. Meg volt nagy fogváltás, ám a fogtündért kicsi Alice hiába várta. Esze ágában sem volt jönni. Viszont legalább viccesen nézett ki a macskusz, nagyjából, mint egy rozmár. De mielőtt bárki azt gondolná, nem vagyok oda ezért a vérengző fenevadért, téved. A cicus imádni való. Minden rosszaságával együtt. Függetlenül attól, hogy hajnalban randalíroz, hogy leszórja a cuccokat, hogy botanikusnak érzi magát, és önkényesen megkapálja a virágaimat, függetlenül attól, hogy alkalom adtán zacskóba bújik, és repülő nylonnak képzeli magát, függetlenül attól, hogy felmászik a szekrényre, majd egy jól irányzott mozdulattal mögé esik. Sőt, még azt is elnézem neki, hogy miközben én lázasan fekszem az ágyban, ő kimegy a konyhába, és megeszi a Daniel által készített ebédemet. Alice rossz. 

Szólj hozzá!

Lassan helyreáll a (t)rend

2012.09.26. 17:06 rinoceroszpulykatevezsiraf

Szégyellem magam, az elmúlt hónapokban szánalmasan kevés bejegyzést írtam, az utóbbi 4 hétben a gépem nagygenerálon volt, de miután le lett gyalulva a céééé meghajtó, úgy néz ki, működőképessé vált történelmi jelentőségű eseményeket is megért laptopom. Jelzem, kilátásba van helyezve az új kütyü, remélhetőleg záros határidőn belül meg is tudom vásárolni. Bejegyzést is kaptok, hamarosan, amint összeszedtem, mi minden történt velem az elmúlt hónapban, megosztom veletek. Krisztiánnak pedig köszönöm, hogy megmentette számítógépem életét. Kitartás, és addig olvasgassátok a régebbi bejegyzéseket. 

Szólj hozzá!

Igazolom távollétem, nyaraltam...khmmm izééé...teleltem ?!

2012.08.21. 20:01 rinoceroszpulykatevezsiraf

Normális vagyok én? Százezer százalék, hogy nem. Ha az lennék, nyáron nyaralni mennék, nem telelni. De minekutána én nem vagyok normális, éppúgy telelni mentem nyáron, mint tavaly. Bár az idén jobban kedvezett az időjárás, mint az elmúlt esztendőben ilyenkor, mégis szükségem lett volna télikabátra. A múlt évben Bad Gasteinben, Salzburgtól nemtudomhány, kábé 80 (plusz-mínusz 50) km-re ért a júliusi nulla fok, és egy enyhe kis havazás. Két nappal később Tirolban már 20 cm hó esett. Állítólag. Mert azt én nem láttam, úgyhogy éppúgy nem hiszem el, mint azt, hogy létezik 10 milliárd forint. De nem is akarnám a hógolyókat a képembe, azt hiszem. Nekem elég novembertől májusig ennyi fehér miacsudát látni. Idén marha nagy mákom (ákom-bákom) volt, szinte alig esett a hegyekben, úgyhogy szépen lehetett túrázni. Egyedül a werfeni jégbarlang - ami nem mellesleg a világ legnagyobb jégbarlangja, kábé 40 km hosszú -, volt iszonyatosan hideg, már majdnem a tűrőképességeimet is meghaladta. De aztán végül mégsem. Tűrtem, tökös csajok tűrnek (a tököst ebben az esetben értsd inkább úgy, hogy tökkelütött). Szóval távollétem most igazolom, Salzburgban voltam, meg Bad Gasteinben, meg Európa legnagyobb kalandparkjában, ahol a hegyek között lehet kötélen átsiklani, mindezt többszáz méter magasságból, meg lehet cölöpökön sétálni, azt is jó pár méterrel a talaj felett. Szóval most szabad irigykedni, de úgy izomból, mert nagyonállat helyeken jártam, kúsztam-másztam, csüngtem, hevederben és legosapiban lógtam a fákról, meg ilyesféle dolgok. Szereztem jókis törpesatyit, mert ha már az erdőben járok, lehet hogy találkozom a hét törpével, aztán valahogy be kell olvadnom közéjük. Hófehérke meg ugye nem lehetek, mert én nem fogadok el öreg néniktől ingyenalmát. Hacsak nem kompót. Találtunk egy rögtönzött kőszobor-parkot, valahol a nemtudommilyen (ejj de műveletlen vagyok, pfujj!!) hegyifolyás mentén, ahol mindenki megáll és kőtornyokat épít. Én otthagytam a lábnyomaimat, mert a szobrom elég nyomingerre sikerült. Tesó pedig megtalálta Frédi (vagy Béni, nem tudom, melyiküké) mobilját, igazi csúcskategoriás készülék, lehet vele őzikét dobni meg tüzet csiholni. Sajnos a Graukogel-expedíciót elmosta a nyári zápor, mi meg beláttuk, hogy 2200 méter fölé már nem érdemes vizes cuccban felslattyogni, mert csak tüdőgyulladást és vízhólyagot szedhetünk össze, mást nem. De azért ittunk 1600-on egy apfelspricct, és azt is megtudtam, hogy a két óriásira nőtt vadmacskát Maxnak és Peternek hívják, a tehenek pedig libasorba rendeződnek, ha meglátják Danielt. Szóval edződtem megint rendesen, bár a társaságnak hála szerintem néhány agysejtem el is pusztult.

Újabb közszolgálati közlemény. A számítógépem továbbra is csak takarékon működik, ami azt jelenti, hogy nem tudok képeket beszerkeszteni, mert a csaknem megtelt cééé meghajtó önhatalmúlag kiiktatta ezt a lehetőséget. Igyekszem pótolni, remélhetőleg hétvégén sikerül orvosolni a hibát. Addig meg nézegessetek régi képeket, vagy szemeljetek ki a falon egy pontot, és figyeljétek meg, holnapra már nem ott lesz, ahol. Ha mégis, az azt jelenti, hogy nem aludtatok az éjjel semmit.

Szólj hozzá!

nananananananana BETMEEEEEN!!!

2012.08.02. 21:07 rinoceroszpulykatevezsiraf

Most mindent Danielre fogok, na nem hibás, nem tehet róla, de ahogy az előző bejegyzésben említettem, júniusi programunk egy makacs betegség miatt csöppet eltolódott. Szóval júliusban dupláztunk, voltunk a Donauturmon, majd elugrottunk egy bécsi moziba. Jó, a mozi nem olyan extra dolog, de itt, a fővárosban még nem voltunk ilyen, vagy ehhez hasonló helyen (a nyelvi kompetenciám miatt, mondván, úgysem értem annyira, hogy mit karattyolnak - ez egyébként nem igaz, csak tudom erre fogni).

Szóval egyik este villamosra pattantunk, és beslattyogtunk a Lugner Citynek nevezett komplexumba, ahol aztán lehet ám pénzt költeni. Vettünk is két mozijegyet - azért kettőt, mert ketten mentünk, nehéz lehetett kitalálni - méghozzá a Betmen (direkt írom így, jó? tudom, hogy botmennek kéne valójában) ...sokadik részére. Beültünk tehát, és láss csodát, megérte. A jegy nem volt drága, nagyjából ennyit fizet az ember akkor is, ha Magyarországon megy moziba. Azt nem tudom, ki építette ezt a bevásárlóközpontot, de a párszáz kilométerrel arrébb portyázó mérnökök igazán példát vehetnének az ausztriákiai építészektől.

Nem akarom mindig ezeket az itt jobb, ott rosszabb szövegeket nyomni, meg persze én sem jártam hungária összes szinemájában, de amikben eddig voltam, elbújhatnak. Hisz hiába imádom a Savaria művészmozit, eléggé elnyomja a közösségi élményt, ha összesen ketten ültök az egész teremben. Győr egyetlen, valódi kino-jában pedig sokszor elviselhetetlen a filmvetítés. Kicsi a terem, de hangos, ha az utolsó sorban valaki köhint, azt még a vászon mögött is hallani, és a székek is kényelmetlenek. Ezzel szemben Lugner multimilliárdosbácsi i-maxében simán tudtunk Daniellel a film közben egymáshoz szólni úgy, hogy senkit nem zavart (tudom, pofátlanság, de muszáj volt egy-két alkalommal belekérdeznem, mert még nem értek villámgyorsul), a kivetítő minősége kiváló, a székek nagyjából kényelmesek, és az akusztika is nagyon jó, senki nem úgy távozott, hogy három hétig üvölt, mert nem hallja a saját hangját.

Szóval engem meggyőzött. A film is, bár teljesen nem kerültem a hatása alá. A színészi teljesítménnyel nincs kifogásom, Christian Bale zseniális, Michael Caine pedig felülmúlhatatlan, Anne Hathaway pedig szép, bár első blikkre nekem nem illett bele az alkotásba, de azért láttam már sokkal gyengébben muzsikáló hölgyeményt is, például a harmadik eksztomkrúznét, Katie Holmes-t (hú, a fanclub most fejemet veszi, de valljuk be, nem való comic-adaptációba).  És az sem mellékes, hogy az egykori neveletlen hercegnő lényegesen jobban mutat bőrszerkóban a motoron, mint Dawson volt havercsaja bármiben is, vagy anélkül. A német szinkronnal viszont rendesen meggyűlt a bajom, az valami siralmas. A hangválasztás gyenge, fél óra telt el a filmből, mire megszoktam mindenkinek a hangját, és néha olyan érzésem volt, mintha nem találnák el a szinkronszínészek a felütéseket. Mivel a többség úgysem ezen a nyelven nézi/nézte meg a filmet, szerintem ez nem is olyan fontos dolog. Amit viszont igazán hiányoltam a filmből, az a főszereplő.  Mármint Batman. A film első része csak a multimiller Bruce Wayne kínlódásával van elfoglalva, ami egy idő után már igazán idegesítő. Én meg alig vártam, hogy meglássam a bőregeret, A másik bajom meg a verekedős részekkel volt, a kaszkadőrök nem igazán voltak formában, valahogy nem voltak a pofonok olyan hatásosak, Persze, ez nem a Die Hard, de a színészek sincsenek porcelánból, lehet nekik nyugodtan egy kellemes taslit adni.

Mindezek ellenére jól szórakoztam, és továbbra is vevő vagyok, bárminemű comic-filmre, és szerintem a bőregeret is meg fogom még skubizni párszor.

Szólj hozzá!

Jéééé! Pörög a torony!

2012.07.31. 21:49 rinoceroszpulykatevezsiraf

Vagy csak szimplán szédültem, vagy a Föld mágnesessége volt rám hatással, esetleg egy mozgó szigeten kötöttünk ki. Van ilyen, a nacionál dzséógráfik már forgatott filmet is erről. De lehet, hogy a diszkó veri volt. Ki tudja. Nem kertelek tovább, leírom, mitől vagyok/voltam így megkergülve.

Ahogy eddig (szinte) minden hónapban, most is szerveztünk Daniellel Bécselős közös progit. Hogy miért csak szinte? Daniel betegsége sajnos kitörölte júniust az életünkből, pontosabban eltolta júliusra. Úgyhogy erre a hónapra több progi jutott, bár ezek is csak lájtosan, de nem úgy, mint a mekis hambi. Az egyik állomásunk a bécsi Donauturm volt, vagy ahogy sokan erre ismerik, a Fernsehturm. A másik állomásról most nem írok, szokjátok a szitut. Szóval elbattyogtunk a toronyhoz, aztán fellifteztünk a tetejére, ahol nemcsak kilátás van, hanem étterem és kávézó is. Meg 360 fokos rálátás Bécsre.

A város tetején lenni fantasztikus érzés, igazán érdemes egyszer (legalább) körbelesni. Megpróbáltam megtalálni önnönmagam, a lakásunkat, a munkahelyemet, Alice-t (utóbbit szerencsére még véletlenül sem láttam, akkor kezdhetnék csak igazán aggódni, ha egyszercsak az utcán megjelenne az orrom előtt). Megskubiztam az Alte Donaut, a Neue Donaut, a közeli teniszpályát, a távolban versenyző vitorláshajókat, és sok-sok pontnak tűnő emberkét, autót, fát és minden mást. Szerencsére Bécs bővelkedik zöldségekben, úgyhogy lehet a városban hesszelni, és kicsit kiszellőztetni a letüdőzött szmogot.

Ettünk is a toronyban, igazán izgi volt, de tériszonyosoknak nem ajánlom, hacsak nem szeretnének villámgyors tisztítókúrát tartani. A kaja fantasztikus, a körülményekhez és a szolgáltatáshoz képest nem drága, bár olcsónak sem nevezném, de végül is egyszer ki lehet bírni. Egyébként az étterem forog (KOMOLYAN), nagyjából 25 perc alatt lehet Viennát teljesen megsasolni, ugyanis kábé ennyi idő alatt tesz egy kört. Azt nem igazán értem, miért az étterem köröz, teli gyomorral nem mindenki képes a látványt feldolgozni, de azt hiszem, ilyen esetekre szól a mondás: aki nem bírja a hőséget, ne üljön a kályhára. Én meg gyors felveszem a kalapom és megemelem a mérnökök és kivitelezők előtt, ugyanis számomra egyszerűen hihetetlen, hogy ember képes hasonlót alkotni. De nem hitetlenkedek, próbálok hiteles lenni (de nem hiteltulajdonos). Ha erre jártok, tegyetek egy kört.

Megjegyzés: Képek készültek, a saját gépemről nem tudom sajnos feltölteni őket, de amint lejmoltam egy kompatibilis kompjútert, megkapjátok, ígérem.

Szólj hozzá!

Archibald, a chiptuningolt kislány

2012.07.16. 19:25 rinoceroszpulykatevezsiraf


Törtégnt anno, sok-sok évvel ezelőtt, hogy megszülettem. Ezt az eseményt valami fura oknál fogva rendszeresen megünnepli a családom, és a közeli ismerőseim. Nem ágálok ellene, hisz évente egyszer mindenki kedves szóval illet, olykor-olykor még ajándékot is kapok. Eddig huszoniksz alkalommal történt ilyen. Idén legutóbb pár napja (lassan pár hete), meg egy picit korábban.

archi4.jpg

Az egész egy szép szombati napon kezdődött, amikor a bogarak számára oly ellenállhatatlan sárga színben pompázó Daniel közölte velem, hogy vasárnap Budaörsre kell mennie. Néztem hülyén (szoktam), hogy mégis minek, fogadni mernék, hogy megint nem tudott ellenállni a jól ismert kihagyhatatlan ajánlatnak, és - mint mindig, megint - valami méregdrága, de jutányos áron megfizethető motoralkatrészt kell venni. Hiába osztottam neki az észt, hogy márpedig nincs olyan állapotban, hogy furikázzon gyors 200 km-t, azt mondta, de, és nekem is el kell kísérnem őt Budaörsre. Majd elém fordította a laptopját, és egy kosárban ülő kiscicára mutatott, halkan megjegyezve, hogy ő a szülinapi ajándék. Olvadtam, csöpögtem, hüledeztem, elaléltam, szóhoz nem jutottam, majd egy gyors "MI VAN? EZT VÉGIGGONDOLTAD?"-Ot nyomtam. Szerintem nincs az a vizsgabiztos, aki képes egyszerre annyi kérdést feltenni, mint én, abban a minutumban. Vasárnap hát útra keltünk, és elhoztuk ezt a kis szörnyeteget, akiről annyit tudtunk, hogy brit kék, 7 hetes, kisfiú.

archi2.jpg

A cica jól viselte a hazautat, egyszer meg kellett ugyan állni, hogy igyon egy kicsit, de 30 fok melegben azt hiszem, ez teljesen érthető. Szépen fokozatosan beszereztünk neki mindent, amire hirtelen szüksége lehet, a többi meg majd úgyis jön magától. Így hát vettünk neki kaját, hordozót, macskaalmos tálat, kutyafülét, egérfarkát, zsiráfnyakát, meg a jóég tudja, még mit. Kaparófát nem, mondván majd gyártunk (el is készült, pár nap múlva olvashattok róla), szóval azt hiszem, most már mindene megvan, csakhogy nevenincs.

A névválasztás

Nem volt könnyű nevet adni a gyereknek, mert meg kellett küzdenem Daniellel is. Sajnos neki is volt beleszólása, ezúttal nem lehetett a névnek köze sorozatgyilkoshoz vagy aberrált merénylőhöz, úgyhogy valami találó ötlettel kellett előállnom. Mindenképpen szerettem volna valami olyat, ami a brit történelemhez vagy irodalomhoz kötődik, de nem elcsépelt.

archi1.jpg

Fel is tettem Facebookon a kérdést, amire rengeteg válasz érkezett, csak néhány példa: Cirmike, Kázmér, Lamar, Sicc, VIII. Henrik, Watson, Sherlock, Nózi, Masni. Persze őrült ötletek is születtek, ami nekem nagyon tetszett, az a Brikett és a Bluedeath, bár a kékhalált csöppet erősnek éreztem, így megállapodtunk az Archibaldban, ami ugyan germán eredetű, de angolos hangzású, és merészt jelent. Hiába jegyezte meg unokatesóm, hogy Archibald a folyton fingó ló (valamelyik szörnyű emlék Terence Hilltől), még ez sem tántorított el, a cicus végül Archibald lett.

A felismerés

Daniellel próbálunk jó gazdik lenni, úgyhogy elmentünk állatorvoshoz, beadatni az oltásokat (na nem magunknak), beszerezni az útlevelet, és átnézetni a dokival, hogy tényleg nincs-e semmi baja az energiabombának. Már pont jegyzőkönyveztük a nevét, amikor az ifjú doktorban megszületett a felismerés, hogy lehet, hogy mégis lány. Mivel nem vagyok sem macskatenyésztő, sem állatorvos, nekem ez nem megy olyan könnyen, de sajnos úgy látszik, neki sem. Így megkérte asszisztensét, hogy tapogassa végig a szürkeséget. Eltartott ugyan egy darabig (kölyökmacskáknál nem egészen úgy van, hogy ha kilóg, akkor fiú, ha elbújt akkor lány), de megszületett az eredmény. Közben a kicsike kapott egy vonalkódot tartalmazó mikrochipet a bőre alá, egy akkora tűvel, amivel egy elefánt bőrét is lazán átszúrhatjuk, így már hurcolászhatjuk a világ minden tájára (kivéve Angliába, úgyhogy idén a macskusz csak a tévében láthatja az Olimpiát). Ám ekkor felütötte a fejét az újabb kérdés. Mi lesz most a nevével és az identitásával? Mi eddig fiúnak neveltük, szigorúan csak Playboyt és CKM-et olvashatott, és szórakozni is night clubokba vittük. Ennek ellenére remélem, nem éri maradandó károsodás.

archi.jpg

Miután megszoktuk, hogy kislányként kezeljük (balerinacipő, ridikül, tüllszoknya, mindez csakis rózsaszínben), ismét megkíséreltünk nevet adni. Bonyi ötleteit teljességgel elvetettük (bocs Bonyi, nem hívhatom fagyinak, nonszensznek tartom, hogy a fagyi magát nyalogatja, és az ember olvad el tőle, ráadásul hamuszínű és szőrös, és szerintem az LSD-t, a Titanicot, a Mentőcsónakot és lédi Dí-t is hanyagoljuk). Végül édesanyám javaslatára Alice lett, Lewis Carroll csodálatos regénye alapján. Végülis: a szerző angol, a mű varázslatos, a név jelentése pedig harcos, ami szerintem szintén illik a jellemére (főleg hajnalban, amikor ép eszű ember még alszik). Az egyetlen problémám, hogy képes vagyok neveket dolgokhoz, művekhez, dalokhoz társítani, így természetesen nekem is eszembe jutott a Smokie zenekar legendás klasszikusa, és valljuk be, a Who the f... is Alice mondat meglehetősen rangon alulinak hangzik. Csak remélni tudom, hogy később nem ezzel fogjuk azonosítani a cicust.

Szólj hozzá!

Újra itt, avagy hogyan lettünk eggyel többen

2012.07.10. 17:42 rinoceroszpulykatevezsiraf


Az elmúlt pár hét nagyon zűrösen telt. Daniel betegsége és a hőség némiképp megfosztott attól a  képességemtől, hogy optimalizáljam a rendelkezésemre álló szabadidőt. Ráadásul a hat éve szeretettel ápolt laptopom szépen lassan benyögi az unalmast, szinte már csak fűtőtestként szolgál, egy-két alapfunkció  nem, vagy csak alig működik rajta, arról nem is beszélve, hogy jé betűt csak erőbedobással tudok varázsolni (egyszer egy gyöngyszem alászorult, kiszedtem, de a betűt le kellett rokkantosítani), sőt, a billentyűk többsége már lekopott, így rendszeresen utófestek, méghozzá fehér alkoholos filccel. Na ennyit a panaszáradatról, jöjjön némi örömhír!

Megint öregebb lettem

Nem újdonság, minden nap öregebb leszek, de sajnos ezt most a naptár is rögzítette. Hogy mi ebben az örömhír?  Nekem tulajdonképpen semmi, a célcsoportként a 40 év felettieket megcélzó, kozmetikai termékeket gyártó cégeknek annál inkább. Bár ehhez a korcsoporthoz van még több, mint 10 évem, azért elgondolkodtató, hogy - amennyiben minden jól megy - eljön egyszer az idő, amikor azon kell gondolkodnom, melyik ránctalanító az, amelyiktől nem úgy nézek ki, mint egy idült alkoholista, vagy mint az összeaszalódott szilva, amit ahelyett, hogy leszedtek volna pálinkának, a fán felejtettek, a madarak meg összecsipkedték.

A szülinap

Bulit nem szerveztem, nem vagyok nagy szülinapos, aminek viszont nagyon örültem, hogy rengetegen gondoltak rám. Ezúton köszönöm mindenkinek, ha még eddig nem tettem volna meg. Ha meg megtettem, akkor meg még egyszer. Kaptam ajándékokat is, be sem tudok telni velük, bár a legnagyobb ajándék, hogy vagytok...pőkadhhhhhaduhenf... most pedig megyek, feltörlöm ezt a sok kicsöpögött nyálat. De mielőtt ezt megtenném, van egy ajándék, amit Danieltől kaptam, és most mindenkivel megosztok, mivel gyökeresen megváltoztatta a mindennapjaimat. Gyarapodott ugyanis a család, új jövevény érkezett. Méghozzá egy kiscica, akiről hamarosan, részletesen is olvashattok. Egyelőre róla csak annyit, hogy ő az új lakótárs, épp itt fekszik a számítógép mellett, és őrzi a gazdit.

Szólj hozzá!

Újabb szolgálati közlemény- mert egy nem elég

2012.07.05. 17:39 rinoceroszpulykatevezsiraf

Kedves Olvasók! A számítógépem átmenetileg nem (mindig) üzemel, épp próbálok megtanulni újratelepíteni, ha megoldottam a problémákat, megkapjátok a bejegyzéseket! Addig meg lesül a pofámról a bőr, hogy még ezt sem vagyok képes megoldani, és már megint mentségeket keresek, miért nem írok.

Üdv: Rinocéroszpulykatevezsiráf

Szólj hozzá!

Kétkeréken igyekszem utolérni magam

2012.06.26. 17:39 rinoceroszpulykatevezsiraf

Kedves Mindenki! Ha most ezt itt el tudjátok olvasni, akkor kibékültem az adminnal. Bocsánat a késlekedésért, de a közelmúltban annyi minden történt. De hogy ne legyek ilyen rejtélyes: Daniel fesztiváljegyet nyert a bécsi Wilhelminenspitalba, a buli helyszínére pedig egy titokzatos ismerőse (nevezzük simán Vírusnak) kísérte el. Most egy korábban legyártott bejegyzésem következik, amit még azelőtt írtam, mielőtt ékezettelen társam józanul élte volna át a delírium nyújtotta összes kellemetlenséget.

Utálok biciklizni, állítólag régen szerettem, bár azt nem tudom, ki állította ezt rólam, de az tény, egy ideje nem ujjongok a kétkerekűzésért. A legnagyobb viszolygást a bringázás akkor váltotta ki belőlem, amikor egyszer elugrottunk páran - stílusos kifejezéssel élve - a spanokkal, meglesni a Szigetközi árvizet. Természetesen fiúk társaságában mentem, és természetesen nálam volt a fényképező. Természetesen a töltésen mentünk, természetesen kavicson, és természetesen nem vártak meg, csak nyünnyögtek, hogy "gyere már, gyorsabban, miért kell mindig rád várni"...satöbbi. Én meg visszanyünnyögtem, hogy talán azért, mert az én kezemben egy fényképező van, amit még valamikor a Honfoglalás idején kovácsoltak össze, és kábé olyan, mint a Videoton távirányítók, még a sósav sem képes tönkre tenni, ellenben lassú. No a kerekezésnek az lett az eredménye, hogy én időszakosan szívrohamot kaptam, aztán rendre defibrilláltam magam, de persze a nagy rohanásban egyetlen egy fotó sem sikerült, így aztán kifejezhetetlen látvány volt, amikor egy farmernadrágos, polónélküli, pirítósra sült férifiember két láda sörrel bizonygatta, hogy márpedig ő megmenti hazáját a hatalmas áradattól, és ha rajta múlik, egy ingatlan sem kerül veszélybe, de még Bodrikutya fából összetákolt ólját sem éri a víz. Na aztán ez nem egészen így lett, mert néhány nyaraló igenis kapott az árhullámból.

S hogy most miért került szóba a bicikli? Azért, mert ha már ilyesféle kétkerekűvel biztos nem, de rollerrel igenis láthatnak a szemfülesebb Bécselők. Vettem ugyanis egy rollert, hogy gyorsabb legyek.

roller.jpg

Hosszú hónapok óta kavargott a fejemben a gondolat, hogy érdemes-e jelentősebb összeget belefektetni pluszban az utazásomba, de rájöttem, igenis kell ez nekem, mert perceket spórolok, ami ebben az állandó elfoglaltságokkal teli életben nagyon is fontos. Bár a családom ágált ellene, és nem értették, minek ez nekem, azt gondolták, ez éppen olyan fellángolás, mint annyi minden más. Innen üzenem nekik, hogy az idő engem igazolt, nagyon jól megbarátkoztam Blue Ray-jel (hihetetlen kreativitásomat tükrözi ez a gyengécskére sikerált poén).

roller2.jpg

Lehet nyitogatni, csukogatni, van egy csomó csavar rajta, meg mindenféle fémszerkezet, és reklámacskót is lógathatunk rajta. Szoktam hozzá berregni is, hogy higgyék azt, hogy elektronikus, néha fékcsikorgást is hallatok, hogy a járókelők megijedjenek eszeveszett sebességemtől.

roller1.jpg

Aztán most már csak abban reménykedek, hogy édesanyámnak nem igazolódik be a szava, hogy akkorákat fogok burkolni, hogy úgy fognak a padkáról összekanalazni. Főleg, hogy kevés embert ismerek, aki a zsebeiben kanalat őrizget. Eddig egyébként jól funkcionál a kicsike, csak néhány embert ütöttem el, ők is mind lábra álltak előbb-utóbb. Szóval most ezzel a csinatos kütyüvel szelem a sztrádát, pontosabban a járdát, és spórolok másodperceket. 

Szólj hozzá!

Szolgálati közlemény

2012.06.10. 14:37 rinoceroszpulykatevezsiraf

 Kedves Olvasók!

Az admin átállása miatt technikai gondok léptek fel az oldalon, ezért a probléma orvoslásáig nem lesznek újabb bejegyzések! :( Elkészült ugyan néhány írás, de a feltöltéssel gondjaim vannak. Amíg mindez megoldódik, olvasgassátok a régiségeket.

Megértéseteket köszönöm!

Üdv: Rinocéroszpulykatevezsiráf

Szólj hozzá!

Ablakpucolás - reloaded

2012.05.31. 22:00 rinoceroszpulykatevezsiraf

 Néhány hónappal ezelőtt már írtam, mekkora küzdelme volt Tisztaságnak, hogy legyőzze Koszt! És valahogy hiába nyerte meg Tisztaság a csatát, a háború úgy néz ki, Kosz kezében van. Pedig seregeink mindent elkövettek, vélhetően a stratégia nem volt megfelelő. Mint minden mitugrásznak, nekem is elegem lett a gedvából és az átláthatatlan ablakokból, s miután tudatosult bennem, hogy a piszok önszántából nem költözik arrébb, még akkor sem, ha egyébként felemészti saját magát, így - bár kelletlenül, de - ismét suvix-cuccokat ragadtam, létrára másztam (Daniel, ne izgulj, valójában - ahogy megbeszéltük - nem másztam semmiféle létrára, teleszkópos kezem van, felértem az ablak sarkát is), és elindítottam hadjáratomat.

De hogy minden flottul menjen, ezúttal harci fegyvert is beszereztem az offenzívához, méghozzá egy nyeles, szivacsos, gumicsíkkal ellátott ablakpucoló nemtudomhogyhívjákot. Gondoltam, túljárok  a gonosz építészek eszén, akik zseniális módon legyártották az ablakokat, csak valahogy kimaradt az a rész, hogy befelé bukó, 10 centinél ablakkeretnek ütköző üveget nem lehet lemosni, de majd én megteszem a lehetetlent. 3 ablakot kellett megszabadítanom a szürkülettől. Az első: nos igen, a bő vízzel leöblítés része még működött is, bár kétségkívül nem volt a terv része, hogy mindebből a járókelők is kapjanak. Nem hallottam hangos anyázást, úgyhogy az utcában sétálóknak ezek szerint pont mázlija volt, mindenesetre a járdán akkora víztócsát sikerült hagynom, hogy napokkal később is ott szivattyúztak a tűzoltók.

A folyamat következő szakasza az alapos mosás lett volna. De itt már megakadt a tudomány, mert még ez a csodafegyvernek látszó nyeles bizgera sem tud mindent. Ablakot kívülről pucolni például egyáltalán nem. Végül úgy döntöttem, bevetem a gumicsíkot, és lehúzom a lefolyt vizet. Arról álmodni sem mertem, hogy csíkmentesre sikerül majd, de azért azt sem gondoltam, hogy nem sokban fog eltérni az üveg a tisztítás előtti verziótól. Valahogy a reklámokban mindig sokkal talpraesettebben csinálják az izzadt, izmos krapekok, akik a cocás üdítőt olyan erotikusan tudják szürcsölni. Jó, elismerem, nem vagyok izzadt, izmos krapek, valószínűleg itt hibáztam. Ettől függetlenül kitartó voltam, úgyhogy végül az első ablak nagyjából tiszta lett. Csakhogy hátra volt még kettő.

A másodiknál észrevettem, hogy egy fickó a szemben lévő házból -telefonálást szimulálva - nyomon követi, hogyan kínlódok az ablakkal. Ezért aztán kevésbé küzdelmesre fogtam a harcot, és hamargyorsan abszolváltam az üveget. A harmadik ablakhoz érve meg már azt is untam, hogy rám röhög a vödör, úgyhogy igyekeztem a vizet is mellé önteni, mert miért ne legyen minden csurom tisztítószeres, ha már úgyis takarítok. Természetesen a menő fegyverem is feladta a szolgálatot, a szivacsot ledobta magáról, ráadásul minél több vizet szedett össze, annál nehezebb volt visszaszerelni eredeti helyére. Addigra a kukkolós fickó is megunta közvetítést, bemászott az ablakból, és eltűnt a süllyesztőbe. Bevallom őszintén, végig abban reménykedtem, hogy megszán, és egyszer csak beugrik hozzánk hegymászó felszerelésben, de nem így történt. Azóta is várom, hogy ideérjen, mert a felső ablakok nem lettek sokkal tisztábbak, bár ismételten mindent elkövettem, hogy legalább egy kicsit a tisztaság látszatát keltsem.

Előbb gondolva, gyanús volt, hogy még soha nem láttam senkit Ausztriákiában ablakot pucolni, de valahol most már értem ennek okát. Sokan gondolják úgy, hogy amíg még az ablakon átszűrődik a napfény, nincs gond, ha meg már átláthatatlanná válik az üveg, simán lámpát kapcsolunk, vagy kinyitjuk az ablak azon részét, ami nyitható. De jelentem, engem nem ebből a fából faragtak, ha kell, ipari alpinistává válok, vagy kihívom a tűzoltókat. Ezeknek az ablakoknak így vagy úgy meg kell tisztulnia, ha másképp nem megy, vésővel és kalapáccsal. 

Szólj hozzá!

Piknik a fürtösben

2012.05.23. 20:10 rinoceroszpulykatevezsiraf

Ez a hónap éppoly szeszélyesen alakult, mint az időjárás. Hetek óta csak lótunk-futunk, bár igyekszem a lehető legkevesebbet lótni; nem vagyok teljesen tisztában a szó jelentésével, de azt hiszem, az általam valószínűnek vélt értelemnek sajnos mégis sokszor kénytelen vagyok eleget tenni. Danielnek a suli roncsolja az energiareceptorait, nekem néha a munka. Ebből kifolyólag, meg az esőből, ami most éppen pont nem esik, mindketten úgy éreztük, a legjobb, ha májusban - aktuális programsorozatunk keretein belül - friss levegőt - vagy legalábbis frissebbet - szívünk, természetesen, ha a Föld nevű bolygó is úgy akarja. Így aztán  hegynek eredtünk.

Bécsben nem sok van, inkább csak domboldal, úgyhogy helyesbítek: domboldalnak eredtünk. Szerettünk volna egy egész napot a szabadban, sok-sok őshonos élőlény társaságában tölteni, kicsit a fűben hemperegni, virágokat szagolni, futrinkát begyűjteni. Sajnos azonban nekem közbeszólt a munka, be kellett ugranom délelőtt az egyik kolleginát helyettesíteni, így fáradtan, és nyűgösen indultunk kora délután útnak, valahová, ahol galamb se jár, de legalábbis nem feltűnő helyre piszkít.

A pontos GPS koordinátákat sajnos nem tudom, így fogalmam sincs, hová vetődtünk, mindenesetre Bécs külterületén találtunk egy szép dombot, ahol szőlő, bodza, vadrózsa és buxus terem. Meg egy csomó csalán/csollány/csallány vagy mi a kukoricakóró, amibe a változatosság kedvéért nekem is sikerült belefeküdnöm.

Valahol a házak között leállítottuk az autót, és elkezdtünk az égiek felé baktatni. Félúton kiköptem a tüdőmet, az út hátralévő részén pedig már a vesémet, és a májamat is. A vérnyomásom soha nem látott magasságig röpült, a véráramomban meg olyan kevés oxigén volt, hogy az a mennyiség egy parkolópályás bolhának sem lenne elég. Szégyen ide, vagy oda, hiába a sportmúlt, az utóbbi hetekben úgy eltunyultam, hogy pillanatok alatt olyan állapotba kerültem, mint a sivatagban lezuhant helikopter pilótája, aki már napok óta vonaglik, hogy végre vizet is lásson. Aztán nagy nehezen (nekem úgy tűnt jó, ne vitatkozz, kétszáz méter hegymenetben igenis sok) találtunk padot, természetesen azonnal ledobtam a seggem, elővettem a papírtányérokat, és nekiálltam szendvicset gyártani. Nem kellett nagy gógyi, hogy kitaláljam, hogy súlyos kraftveszteségem legfőbb oka, hogy a gyomrom órák óta csak port zabált, és a szmogos levegőnek viszonylag alacsony a tápértéke.

Miután borsónagyságúra összeszűkült gyomromat csurigtöltöttem három fullextrás szenyóval, jöhetett a buborékolás, a hempergés és a csalánkiütés. Nekem ugyanis jó ötletnek tűnt, ha veszek szappanbuborékfújó izét, természetesen Micimackóst, és a fűbe ültetett fényképező elé bugyborékokat fújok, miközben az nagyokat villant a vakujával. Abba azonban nem gondoltam bele, hogy 500 km/órás szélsebességnél a buborékok nem a fotoapparat elé röppennek, hanem sorra kipukkannak.

Így sok fotót nem is igazán sikerült készítenem, jót meg végképp nem. De legalább friss levegőt szívtam, és beláttam, hogy belátom Ausztriákia fővárosát, ami a magasból, napsütésben (és olykor-olykor viharos szélben) lényegesen üdítőbb látvány, mint taposómagasságból. 

Szólj hozzá!

Terror a házban, avagy hogyan tart kordában egy macska

2012.05.15. 21:45 rinoceroszpulykatevezsiraf

Vannak élőlények, akikre/amikre komplett iparág épül: ilyen Jon macskája, Garfield, vagy Simon macskája...ööőőő...macska, de írhatnám akár Bambit, Scooby Doo-t, Csőrikét, vagy a disznókat megtámadó mérges madarakat is. És vannak az igazi állatok, akikre iparágat építenek, ilyen az én macskám is.

Margit, eredeti nevén Kitty - én neveztem át, amikor nem bírt magával, - egy 1997-es évjáratú (nem vicc, tényleg 15 éves), félperzsa cica, akinek szerintem már annyi mindent vettünk - jelzem feleslegesen - az elmúlt évek során, hogy az a teljes magyar deficitet szifficitté varázsolná (ha lehet ilyent egyáltalán). De tényleg. Kiszórtuk a pénzt fonott kosárra, nem fonott kosárra, játékra, és játéknak látszó izére, természetesen értelmetlenül. Margit Királynő ugyanis csak és kizárólag kartondobozban vagy a fekete ruháimon hajlandó feküdni, nem játszik holmi mű egerekkel, sokkal inkább a kindertojás műanyag dobozával, és természetesen nem hajlandó mindenféle aszpikos-tejszínes, több milliárd Michelin-csillaggal feltupírozott étteremben készült csodakaját megenni, csakis májra, a gépsonkára, kitekatra, és főtt kukoricára, meg néha a spagettire bukik. Csapvizet iszik, azt is folyó csapból, ilyenkor rendre betereli valamelyik udvari bolondját a fürdőszobába, és utasítja áldozati bárányát, hogy a mademoisellnek meg kell nyitni a csapot, mert ő bizony inni akar! Nem szeretne, mert kérni nem tud, csak parancsolni, utasítani, dirigálni, vagy kiadni az ukázt. 

Természetesen, mint minden állat, ő is kunyerál, bár ennek a legfőbb oka, hogy Brúnó, a kutya nem épp a legjobb barátja, és jól esik neki, amikor vetélytársa már ragacsosra sírt 15 százas csomag papírzsepit. Persze őnagysága mindig úgy szervezi a dolgokat, hogy másnak ne legyen jó, de talán még ezt is meg lehet érteni, hisz a matkák már az időszámításunk előtt is uralkodtak, és az elmúlt néhány ezer év mit sem változtatott ezen.

Margit egyébként már hosszú évek óta nem áll szóba holmi rágcsálókkal, valahogy úgy gondolkodik, hogy "fogjon egeret, akinek nem adnak enni". Őszintén szólva édesanyám ezt egyáltalán nem bánja, hisz egérfóbiás. Egyszer, amikor a macskacicó úgy gondolta, hogy mégis megmutatja, hogy tud, ha akar, anyukám meglepetésében akkorát sikított, hogy Margit tátott szájjal próbálta diagnosztizálni, mi lehet a gazdi baja, az egérkoma meg huss elillant. Természetesen a szobámba. Nemsokkal ezután egérpajtás sorsa drámai véget ért - egérkómába esett -, mi meg azóta sem várjuk el a királynőtől, hogy dolgozzon meg az ebédért.

S hogy mitől is választotta a nép Margit naccságát a ház uralkodójává? Nos. Nem volt választásunk. Kikövetelte, majd megkoronázta önnön magát. Most már ott tartunk, hogy nemcsak az ágyat, és a széket tette saját felségterületévé, de a kutya összes, eddig birtokolt vagyonát, beleértve a lábtörlőt, a kutyaólat, az eb fonott kosarát, de még a vizes és kajás edényét is. Mint minden királynőt, természetesen Kittusz Micskusz Nemeszusz Mástusz mint Kitekattuszt sem érintheted meg kedvedre.

A legtöbb ismerősöm, aki megpróbált valaha közelebb kerülni a felséges trónbitorlóhoz, komoly lelki és fizikai sérülésekkel távozott tőlünk. Brúnó, a hű szolga is megjárta már párszor, tanult is az esetből rendesen, egy ideje ezért azonnal felugrik a lábtörlőről, ha meglátja, hogy a vérengző, kegyetlen királyné a bejáraton épp befelé készül. Szóval higgyétek el, komoly terrorveszély van nálunk, a nemzetbiztonságiak csak és kizárólag azért nem nyomoznak, mert mindez az udvaron túlra aligha terjed túl. 

Szólj hozzá!

"Nyaljuk a fagylaltot..."

2012.05.06. 14:54 rinoceroszpulykatevezsiraf

Míg az amcsik koponyánként több tonna fagyit fogyasztanak évente, addig itt Ajrópában családokra lebontva is csak néhány kilót nyalunk. Nekem ez speciell abszolút nem fáj, nem vagyok oda érte, be vagyok oltva a hideg ellen, rendszerint fagyifájásom van tőle, úgyhogy ha nem lenne sem hiányozna. Viszont most felröppent a jóidő, így ékezetektől önkényesen megfosztott társammal úgy döntöttünk, az áprilisi program nem lesz más, mint egy kiadós lefetyelés Ausztria talán legjobb fagyizójában. Hogy miért? Egyszer tök spontán odatévedtünk, feltűnt, hogy akkora sor van, mint Fukusimában a budipapírért, mi meg szerettük volna tudni, mi lehet ennek az oka. Megtudtuk, az a bizonyos jeges őrület. Mondom, nem vagyok egy nyalós fajta, néha megkívánom, de elvagyok egész évben nélküle is. Egyik nyaramat egy fagyizóban güriztem végig, szerintem én voltam az egyetlen olyan alkalmazott a hosszú évek alatt, aki nem dézsmálta meg jelentősen az árukészletet.

Ami sokkal inkább vonz, az a különböző kütyük hozzáadásával összetákolt fagyikehely. Ha förtelmes ízük lenne, akkor is megenném, mert vannak azok a "meg kell zabálni" dolgok, és ezek többsége ilyen. No de kicsit bővebben a fagyizóról (ez a reklám helye, a jogdíjakat meg majd jól begyűjtöm valahol). Szóval nem véletlen, hogy ezen a bizonyos helyen mindig kígyózik a sor, bár az már sokkal inkább hasonlít az Anacondák rituális párzási szertartásához. A fagyiszalonról tudni kell, hogy eredetije valamikor az 1950-es években nyílt, egy Tichy nevű házaspár vezette a kis családi vállalkozást, ami aztán Osztrákia fővárosában komplett egyépületes óriássá nőtte ki magát. A szalonban rengetegen dolgoznak, külön alkalmazott veszi fel a rendelést (egy hiperszuper zsebben hordozható kütyübe pötyögi be a megrendelést), majd egy kolléga szó szerint kirohan a fagyival. Viszonylag gyorsan megy a kiszolgálás, ami érthető, hiszen rengeteg a vendég, és őket aztán gyorsan le kell hűteni, mielőtt felrobbannának, mint Little Boy '45-ben. Az árak is elfogadhatóak, és annyiféle ízben készülnek a nyalánkságok, hogy azt követni sem lehet, úgyhogy sok jót tudok írni Tichyékről, ha nem lenne ennyire a periférián, még az is lehet, hogy az egész havi fizetésemet ott költeném el. A végén még fagyiimádó leszek.

Szólj hozzá!

Álomország tengerpartjától távol

2012.04.25. 18:55 rinoceroszpulykatevezsiraf

 

Vannak a horkolók, a fogukat csattogtatók, a rúgkapálózók, az álmukban járkálók, a folyamatosan dumálók és még sorolhatnám. A világon mindenkinek van valamilyen zizije, ami alvás közben felerősödik, csak nem mindenkiről derül ki egyből. Az ismerőseim zöme tudja, hogy nekem például nem okoz gondot, hogy bárhol, bármikor leküzdjem a terepet, az akadályokat. Ott is képes vagyok nyugovóra térni, ahová nem fektettek ágyat. Valószínűleg az sem fájna, ha egy tepsiben vagy egy rajzszöggel teleszórt fürdőkádban kéne aludnom. Sőt, vagyok olyan szerencsés alkat, ha egyszer megtalálom a helyem, úgy is maradok, amíg fel nem ébresztenek. Ez alól csak az utóbbi pár hét a kivétel, mióta ugyanis a térdkalácsom éjszakánként megmásfélszerezi önnön magát, muszáj a lábaim közé egy párnát tenni. Tudom, furán hangzik, de így legalább nem érnek össze pipaszár virgácsaim, és megakadályozom, hogy útban legyek saját magamnak.

Azt nem tudom egyébként, milyen vagyok alvás közben, de Daniel például ninja. Fekszik, szuszog (halkan, de legalább tudni lehet, hogy még életben van), aztán gondol egyet, felemelkedik megfordul a levegőben, majd mint egy 10 emeletesről leejtett pezsgősüveg, jó egészségesen becsapódik. Ilyenkor én általában felrepülök a levegőbe, és visszaesek a helyemre. Ami még jobb, hogy előfordult már az is, hogy beszélt. Ezt rendszerint akkor teszi, amikor szokásos éjjeli kiruccanásomra indulok, arra a bizonyos kétbetűsre. Mire visszaérek a szobába (ez legtöbbször 60 másodpercen belül van - villámpipilek), az ágy teljes szélességében Daniellel beterítve. De nem azért, mert virág módjára elterebélyesedett volna, hanem mert felvesz valamilyen konkáv alakzatot, amivel aztán teljesen kiszorít az amúgy nem is olyan kicsi fekvő alkalmatosságról. No és ilyenkor még dünnyög is valamit. Múltkor például megkértem, hogy menjen már arrébb, mire a válasz az volt, hogy "csinálj úgy, mint a kórházakban". Mivel a mondatot nem igazán tudtam értelmezni, megkérdeztem: mégis hogyan? Tegyem magamat stabil oldalfekvésbe? Normális válasz már nem érkezett, csak nyünnyögött valamit, hogy már aludt, vagy ilyesmi. Reggel, amikor visszakérdeztem, nézett, mint egy ledoktorált boxer, de nem igazán hasította, miről beszélek. Legutóbb meg valamit ki kellett volna szednem a ló alól, de nem tudta megmondani, hogy mit, én meg már túl álmos voltam az éj közepén, hogy megfejtsem, mit szeretne. 

De nem ékezettelen társam az egyetlen, aki komoly traccspartit csap álmában. Múlt hétvégén tesóm a barátnőjénél érdeklődött, hogy hogy van a térde. A kedves pedig felvilágosította, hogy az nem ő, hanem én, de jelenleg én is alszom, felesleges aggódnia. De az is biztos, hogy a szundítás közbeni motyogás a családban marad, ahogy az lenni szokott, az alma nem esik messze az elmétől. Édesapám egyszer a karácsonyi ajándékot beszélte így ki, miközben nagyokat horkantott. Ő egyébként is messze veri a Harley-Davidson-találkozó felvonulóit, tompítóval is nagyobb zajt csap, mint az összes nagymotor tompító nélkül. Ha meg összeereszteném unokatesóm kutyájával, a Ronival (ő egy lö frönsze bülldög), a Hágai Nemzetközi Bíróság tiltaná be nálunk az alvást. 

De hogy ne csak másokat beszéljek ki, íme két picike sztori rólam: még kis süldőgyerek voltam, amikor egyszer bementem bátyám szobájába, és közöltem vele, hogy most azonnal hagyja el a bázist, mert az az én szobám. Erre felkiáltott: "Mi vaaan?? Alszom! Menj ki!" Akkor vállat vontam, és 180 fokos fordulatot vettem. Mire beértem a szobámba, sikerült felfognom, hogy ott nem is én vagyok berendezkedve. Titkon biztos ott akartam lakni.

Amikor meg műtét után pár hét kényszerpihenőn voltam (ekkor szereztem be életem 33. varratát), unokatesóm felügyelt rám. Többször volt olyan, hogy túl halkan aludtam, ezért folyamatosan ellenőrizte, hogy élek-e még. Azóta már megtárgyaltuk, hogy legközelebb, ha csak felügyelettel aludhatok, sípot teszek a számba, így minden levegővételnek lesz hangja. 

 

Szólj hozzá!

süti beállítások módosítása