Egy, a Kárpát-medence egyik legsíkabb vidékén nevelkedett embert megtanítani síelni olyan, mint amikor egy rozmárt akarsz rávenni a gyöngyfűzésre. Nézi, nézi, azt mondja menni fog, de mégis mit vártál? Hogy kapásból profiként viselkedik majd? Ugyan dehogy! Nekem is nagy volt a szám, elvégre tökös csaj vagyok - vagy mi -, gondoltam; nanehogymá', néhány hókupac meg egy kis lejtő nem okoz majd gondot.
De naiv kijelentés volt úgy, hogy még soha nem volt síléc a lábamon. Kábé úgy nézhettem ki, mint az ólomba fúródott ropi. Próbálom demonstrálni, milyen az, amikor egy 50 kg-s emberi lény síleceket erősít virgácsaira, majd megpróbál azokkal elindulni: végy egy lejtőt, 2 téglát, egy pár bakancsot vagy bokacipőt, szigetelő szalagot és 2 db tetőlambériát, amik darabonként minimum a nyakadig érnek. Húzd fel a cipőt, dobd le egymás mellé a két lecet, rá a téglákat, és erősítsd mindezt a ragasztószalaggal a bakancsod talpához. Battyogj fel az emelkedőn (ha itt megrekedtél, felejtsd el, sosem fogsz síelni), és próbálj meg a legtetejéről lecsúszni. Ha nem csúszik, sebaj, kend be a lambériák alját viasszal vagy vajjal, esetleg jó kis mangalicazsírral, máris elindulsz lefelé. A kérdés, hogy meg tudsz-e állni. Ha nem, seggre estél. Na és itt jön a lényeg! A következő megmozdulási kísérleted az lesz, hogy megpróbálsz fekvő helyzetből felállni. Na ugye, hogy nem olyan egyszerű? Tudtam én! Na de kanyarodjunk csak vissza a hegytetőre.
Felmentünk. De nem a gyakorló pályára, mert tapsinapkor ott már nincs hó, hanem valahová 2000 méter fölé. Na ekkor már kezdtem érezni a vesztem. Pedig akkor még bele sem gondoltam abba, hogy a síelés valójában nemcsak hegygerincen való leereszkedésből áll. Ott bizony be kell venni a kanyarokat. Apropó kanyarodás: ez az, amihez abszolút nincs érzékem, így a hegytetőről lemenet gyakorlatilag egyet sem sikerült abszolválnom. Tehát mást nem csináltam, csak gyakoroltam a földről felállást. Páran megkérdezték, van-é valami gond, mert az elmúlt 250 méteren, amit megtettem, még csak azt látták, hogy húzom a faromat a hóban. - Á, mondom semmi, nekem a hátsó fertályam párhuzamosabb, mint a lecek, úgyhogy úgy döntöttem, inkább azon jövök le. Különben is, nekem ez így sokkal kényelmesebb. - Egy idő után észrevettem, hogy lelkes síoktatómnak (Danielnek) kezd eltorzulni az arca. Persze ő könnyen van, síléccel a lábán született, síléc volt a jele az oviban, és vacsorára is mindig sílecet evett. Sokadszorra próbáltam összeszedni magam, de higgyétek el, a 2827176386123-ik felállás után az embert már csak a túlélő ösztön hajtja, de az is alig. Hű tanítóm persze a sokadik burkolásomat követően már teljesen kiborult, nem hitte el, hogy tehetségesnek hitt barátnőjének köze nincs a téli sportokhoz, de még a tél szóhoz sem. Hiába, nyári gyerek vagyok, csak minimum 20 fokos hőmérséklet felett mozdulnak meg a végtagjaim, és mielőtt azt gondolnátok; nem, nem a testhőmérsékletről rizsálok. Na de aztán valahol hegyről lejövet egyszer csak erőt vettem magamon. Ennek legfőbb oka az volt, hogy gyakorlatilag 2 óra alatt akkora távot tettünk meg, mint Eric Moussambani a Sidney-i olimpián. Szóval, miután úgy döntöttem, végre próbálok legalább egy pindurit Anja Pärson-ra hasonlítani, elindultam a célállomás irányába. Hopp egy jobbra kanyar, hopp egy balra kanyar - Daniel kiabál: jobbra, jobbra - én meg dőlök, dőlök, keresztbe fordulok, előrebukok, majd a hóban landolok. Sejthetitek, hogy üvöltöttem, mint a fába szorult féreg (vagy stílusosan a jégbe szorult pingvin), de akkor már mindegy volt. A lábaim szanaszét álltak, ennek megfelelően a sílecek is, és a hó fogságából nem tudtam szabadulni. Aztán ékezettelen oktatóm kimentett, lábra állított, kioktatott, én meg közöltem; még egyszer olyan izét nem teszel a lábamra, különben sem tudom hajlítani a térdem, indulj lefelé, majd utánad megyek...valahogy. El is indultam, többtonnás sífelszerelésemmel, mely saját súlyánál fogva is belelapított a hóba.
Nagyjából 10 perce vonszoltam magam, amikor egy kedves férfi, két huszonéves fiatal társaságában megállt, és megkérdezte, miért nem próbálom a leceket a talpamon, és nem a vállamon viselni. Akkorra már úgy nézhettem ki, mint aki a Zombi apokalipszisből tévedt a hegyre, úgyhogy tört angolsággal elmagyaráztam neki, hogy köszönt egy csókolomot a térdem, és azóta a jobb lábam nem ér le a földre. A 3 fős társaság végül megszánt, levitték a középső állomásig a felszerelést, és jelezték, hogy megvárnak. Amennyiben nem adok életjelet, szólnak, hogy egy sérült, nem éppen az Alpokban őshonos libát elnyelt a hó. Folytattam hát a vonaglást, s már épp azon tűnődtem, hol tudok leülni, hogy ne kapjak tüdőembóliát a fájdalom gondolatától, mikor is hangokat hallottam a hátam mögül. Daniel volt, hívott segítséget. Pár pillanat múlva meg is érkezett egy lánctalpas űrhajó, elől egy átlátszó, hullaszállító burával, hátul pedig hókotróval, és mindenféle überbrutál felszereléssel. Beültettek a tankba, és levittek az állomásig.
A mentőosztag emberei nagyon rendesek voltak, még a síliftet is lestoppolták a kedvemért, hogy nehogy túlfusson, én meg csak a külső peremére tudjak felkapaszkodni. Szóval életem első síelése tartott vagy 4 órát, és ezalatt érdemi fejlődést nem sikerült felmutatnom, de legalább elmondhatom, hogy a hegyimentők már az első síutamon körbeugráltak. Egy darabig úgysem tudok majd ugrabugrálni.
