Üres a házikó, magányos a királyi lakosztály, és a gondosan egymásra emelt kőfalak is roskadoznak már. Szomorú bejegyzés következik.
A sztori nagyjából másfél évvel ezelőttre nyúlik vissza. Akkor történt ugyanis, hogy teljes valójában elkészült az az akvárium, ami gyakorlatilag térelválasztóként funkcionál a szülői házban (egy későbbi bejegyzésben olvashattok majd bővebben is róla, a történet szempontjából viszont ennek most csekély jelentősége van). Az építménynek hála megmaradt egy kisméretű akvárium, amit kidobni nem akartunk, viszont a család egybehangzó véleménye szerint még egy halas lavórra nem igazán volt szükségünk. Felvetettem, hogy akkor én tartanék benne valami szőröset (mondjuk medvét, az vicces lenne, de azt mondták, az nem fér el, úgyhogy a tengerimalac lett volna a második ötlet), de erre a reakció sajnos nem a tapsvihar volt, inkább az "ide olyat nem hozol". Ekkor jutott eszembe, hogy láttam az egyik kisállat-kereskedésben színes rákokat, s mivel a gyíkokhoz nem értek, a teknősökről meg azóta lemondtam, mióta végignéztem a párzási szertartásukat a győri állatkertben, a rák kapta az uccsó esélyt. Csodával határos módon az ötletet elfogadta a család. Bár tény, hogy elég furcsán néztek rám, és nem vették komolyan eme elképesztő ideát, de csak addig, míg fel nem építettem a sziklafalat
(beférne simán a bütykölde rovatba, de most új dizájnon töröm az agyam, így ezúttal ez kimarad). Szóval egy szép márciusi szombaton beslattyogtam az állatkereskedésbe, és ezt mondtam: azokat kérem ott! Így a család tagjává vált Richard Hickock és Perry Smith.
Róluk már írtam valamikor a kezdet kezdetén, így ezt a részt most kihagyom. Aztán az ősszel beültettem eme robotszerű lényeket a kocsiba, és kihoztam szépen Ausztriákiába. Itt éltek, éldegéltek, a nyugalmukat senki és semmi nem zavarta meg. Egy darabig. Amikor Hickock először vedlett, nagy volt az öröm, meg az üröm az örömben, mert néhány végtagjától is megszabadult a nagy kibontakozás során. Aztán egy decemberi napon Smith egyedül maradt. Hickock magára hagyta, amikor az univerzum égi homokos tengerpartjára távozott. Így Perry one and only-ként, nagy magányában uralkodhatott piciny birtokán.
Mint trónbitorló, egész jól megvolt, nem csinált semmit, de azt legalább határozottan. Ám múlt csütörtök délután elkezdett bugyborékolni. Hickock is művelt ilyent, ez volt az előszele a vedlésnek. Már pont esedékes volt, hisz gyermekem több mint egy éve nálam volt és még nem dobta el páncélját, úgyhogy meg is jegyeztem, hogy hamarosan itt az idő. Vasárnap elérkezett a nagy nap. Smith - immáron sokadszorra - új páncélt kapott. Ám valahogy ez a tortúra túlságosan is megerőltető volt öreg, súlyosan legyengült testének. Igen, vasárnap volt. Az a bizonyos szomorú vasárnap, mikor ő úgy érezte, végleg feladja a harcot az élettel szemben. Kicsit fáj a szívem, bár tudtam, hamarosan elérkezik ez a nap. Fel voltam ugyan készülve rá, de reméltem, majd csak hónapok múlva kell ismét meghirdetnem a minialbérletet. Az akváriumot - pontosabban akvaterráriumot - hamarosan kitatarozzuk, amíg kiszáradnak a falak, megtervezem az új lakosztályt, s eldöntöm, milyen furcsa lény legyen legújabb szerzeményem (ha valakinek érdemi ötlete van, ne hallgassa el, mindenre vevő vagyok, csak nem fizetek érte). Ha nagyon nem jutok dűlőre, marad az "A" terv, tehát a medve.
