Ha összeültetnénk azokat az embereket, akik tömegközlekedéssel járnak (dolgozni, iskolába, bevásárolni, vagy szimplán másokat hergelni), biztos hosszú hónapokig diskurálnának arról, milyen arcok vannak a járatokon. Az utóbbi időben én is találkoztam néhány érdekes figurával: Itt van mindjárt a félmeztelen bácsi (tél, mínusz akárhány fok), aki egy szakadt ballonkabátban ült velem szemben a metrón, póló és minden egyéb felsőruházat nélkül, kócos, vállig érő zsíros hajjal és hasonló tulajdonságokkal megáldott szakállal. Persze mindenkinek joga van úgy öltözködni ahogy, de azért azt is meg merem kockáztatni, hogy az úriember egyébként az alul semmi kategóriába tartozott. Ezt szerencsére én már nem láttam, mert tőlem azért tisztes távolságban volt.
Vagy ott van a fiatalember, akinek a koordinációval láthatóan komoly problémái voltak. Na meg a türelemmel is, mert azt sem sikerült megvárnia, hogy a szerelvény megálljon, máris rá kellett gyújtania. El tudom képzelni, mekkora feszkó lehetett benne.
De itt a kedvencem, az enyhén ittas, 50 év körüli férfi, aki felszállt a metróra, mert az ajtó éppen pont kinyílt, betántorgott, egy helyben toporgott egy kicsit, s mikor a következő állomáson a vele szemközti ajtó kinyílt, nem épp járásnak nevezhető mozdulatokkal elhagyta a szerelvényt.
De az a három csaj is kellően megmosolyogtatott, akik egy baráti társaságba tartozva felszálltak a menetrend szerinti járatra, elővették ájfónjukat, és természetesen zenét hallgattak. Mert ugye beszélgetni, azt minek, arra úgyis ott a szkájp meg a fészbúk. Sanszos, hogy a hölgyemények még egymás arcát sem látták, holott névről meglehetősen jól ismerték egymást.
Amikor kábelt kell fektetni
S ha már múltkorában dicsértem a vínerlínient és az őbébét (öszterrejhisse közlekedési vállalat), íme még egy sztori, amin egyes szakembereknek talán érdemes lenne elgondolkodnia: történt, hogy pénteken munkába menet felpattantam a szokásos U6-os járatra. Egyszer csak a hangosbemondóban valami fura mormogást hallottam, meg a spittelau szót. Aztán úgy sokadikra sikerült a berendezést is olyan állapotba hozni, hogy süket füleim is megértették, hogy hamarosan le kell szállni, egy szakaszon ugyanis pótlóbuszokkal kell majd továbbközlekedni. Elérkezett az ominózus megálló, az emberek (többsége értetlenkedve) levánszorgott, majd a már-már kritikusnak számító tömeg megközelítette a kijelölt buszmegállót, ahol három jól megtermett, egyenruhás férfi várta a letessékelt utasokat. Na, - gondoltam magamban - busz itt ugyan nincs, akkor melyiküket válasszam, hogy teleportáljon engem melóba? Szerencsére senkit nem kellett felszólítanom, hogy márpedig nekem itt és itt, ekkor és ekkor kell lennem, ugyanis azonnal jött egy csuklósbusz, amire az egyenruhások felterelték a csordát. Természetesen készséggel útba igazították a kétségbe esett embereket, és azt is pontosan megmondták, ki, meddig, hány levegővétellel jut. Egyébként a járat - pontosabban szakasz-kimaradás oka kábellopás volt, amit cirka 3 óra alatt ki is javítottak. Mivel ez több mint 3 megállónyi szakaszon letekert vezetéket érintett, ez biza nem kis teljesítmény. Azért elgondolkodtam, micsoda logisztika szükséges ahhoz, hogy mindezt minden jelentősebb fennakadás nélkül kivitelezzék.
