Reggel arra ébredtem, hogy ékezettelen Daniel vizet csöpögtet fülembe. Mivel amúgy is elég antiszoc vagyok 10 óra előtt, ez valahogy nem tette boldogabbá a délelőttömet. Nagy nehezen, de azért felfogtam, hogy ő pusztán csak jelezni kívánta: ESIK A HÓ! Azóta is, bár már nem olyan intenzíven, mint délelőtt.
Azt remélem, nem kell senki agyába beletukmálni, hogy Osztrákia alapvetően hegyekkel megpakolt ország, szóval ők azért nem esnek kétségbe, ha az utak fehér színben pompáznak (kinek mi, - aki nem szereti a telet, nyilván nem érzi úgy, hogy a hó bármiféle tündöklést sugallna). Szóval ezért van például a németben egy csomóféle kifejezés a fagyott vízre, a hóra, meg minden téli időjárási jelenségre. Az azonban tény, hogy korántsem olyan gazdag ezen a téren a dojcse spráhhe, mint mondjuk az eszkimóké. De a magasabban fekvő településeken itt is előfordul, hogy esik nyáron a hó (ez nem kamu, én láttam, de tényleg!). Viszont az is biztos, hogy az osztrák szakik itt viszonylag gyorsan eltüntetik a közforgalmú helyekről a tél legtöbbet emlegetett csapadékát.
Ha nem tennék, népfelkelés lenne, azt meg ugye senki nem akarná. Szóval jobb a békesség. Én meg úgy gondoltam, látnom kell a várost minden körülmények között, úgyhogy néhány pillanatot megörökítettem, bár idő hiányában a helyi látványosságokat ne nagyon keressétek.
Azért egyet mégis:
Ő itt Jürgen, az ablak téliesített madárijesztője: sapkája zoknimaradékból, szeme és kabátgombjai flitterekből, seprűje fogpiszkálóból, orra pedig természetesen répából van. Jürgen haszna felbecsülhetetlen: ha ugyanis galambokat eregetnénk a párkányon, ő tuti elhajtja azokat!
