Nincs is jobb annál, mint a szombati meló után elkortyolni egy pohár forró, alkohol-szerű, de legalábbis erjedt képződményt tartalmazó lötyit Bécs valamelyik puccos-giccses karácsonyi falvacskájában - gondoltam én. Meg is beszéltem tesómékkal, ha már úgyis a fővárosban járnak, várjanak meg, mert nekem KELL az a karácsonyos bögre, amiből jesszuskára várhatóan egy hatos készletem lesz, mert addig vinnyogok mindenkinek, míg szert nem teszek a komplett kollekcióra.
Szóval szombat esti úticél: Milleniumcitytől a Westbahnhofig, utazás időtartama: fa(műanyag)pados U6-oson 20 perc. Leülök, mint szőke magyar huszonéves csaj, türelmetlenkedve, mert még a Kalahári-sivatagban is több folyékony halmazállapotú anyag van, mint az én szervezetemben, sőt már a vérem is totál megalvadt. Előttem két valahonnan Ázsiából származó, hatalmas objektívvel felszerelt tükörrefis csodagépet szorongató fiatal. A mellettem levő sorban pedig egy néger srác hallgatja csendben a zenét. Mosolygok ezerrel magamban, hogy a nyugalmas multikulti utazást mindössze egy alkesz töri meg, aki még a Handelskai megállóban támolygott be a jobb ajtón, majd az első adandó alkalommal, amikor az ajtó már balra nyílit, kikászálódott a vonatból. Ezzel gyakorlatilag egy időben ült le velem szemben két harmincon túli csávó. Ejj, mondom magamban, ezek sem Aprajafalvából jöttek, de ez még semmi, mint minden normál társas lény, ők is elkezdtek beszélgetni egymással. Na ott már felötlött bennem a sok kultúrantropológián meg nyelvészeten benyelt tananyag. Ennek ellenére nem sikerült megállapítanom, milyen nyelven beszélnek. Egy volt csak biztos, ebben magánhangzó nincs. Jön egy csadoros néni, aprót kunyerálni, én meg lesek körbe, hogy ezek szerint én mégsem Ausztriában vagyok. A nagyobbik srác (nem mellesleg tar kopasz) illedelmesen közli a hölggyel, hogy sem nekik sem a velük szemben ülő ifjú hölgynek (nekem) nincs dellája, elnézést érte. Köszi, bólintok illedelmesen, majd igyekszem nem szemkontaktusba keveredni velük. Nem sikerül. Rövid beszélgetésbe elegyedünk, bár nem voltak kimondottan géniuszok. Mindenesetre a kicsit sem (ááá...dehogy) alvilági kinézetű, ámde igencsak illedelmes fazonok totális némaságom ellenére levágták, hogy küffődiából származom. Kérdezem, honnan: hát a gyűrűkből. Osztrákok nem hordanak annyi gyűrűt, mint én (a 7 soknak számít?). Ehh mondom, ti sem Tirolból jöttetek. Ja, nem, ők albánok. Ufff...leizzadtam. Agytekervények pörögnek a fejemben; kerregnek, kerregnek, még mindig kerregnek. Na nyugi. Összegezzük gyorsan, mit tudunk Albániáról: Balkán, diktatúra, terrorizmus...hűha...sehol egy pozitív jelző. Totál leblokkoltam. Jesszus, mondom akkor nyomok egy miatyánkot. Lehet, hogy nemcsak a külsejük félelmetes, mi van, ha robbantgatni akarnak. Jaaa, hogy nincs is náluk táska. Oké, nyugi van. Persze felesleges volt a para, nem történt semmi izgalmas, azon kívül, hogy jelezték, szerintük nincs pasim, mert a hüvelykujjamon van gyűrű. De - mondom -, úgy tudom, van. Ja, oké - mondja a nagydarab. Végül adott egy ajándékot, egy Tamaris bigyóval ellátott fém bizgerát, amit a földön talált. Persze amikor mondtam neki, hogy a Tamaris cuccok nem occsók, mosolyogva visszakérte az ajcsit, de végül persze visszaadta nekem. Én meg imádkozhattam, amíg tesómékhoz nem értem, hogy nem robban fel a kezemben.
Így a végére azt hiszem, meg kell jegyeznem, hogy ez az utazás überelte rendesen a meló utáni puncsolást...
